<< Augusztus >>
28293031123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
 
 
Otello
Verdi, G.
Opera négy felvonásban, három részben

I. felvonás  

Hatalmas viharral kezdődik az opera. Nagyszerű zenei nyitány kórus és zenekar számára. Néhány másodperc alatt olyan indulati alapot teremt, mely a hallgatót, mielőtt ismerné a szereplőket, vagy a cselekményt, a kellő lelkiállapotba hozza. Jago és Roderigo a színen vannak, Desdemona nem. Így a közte és Jago közt elhangzó kétértelmű párbeszéd elmarad, ezáltal az opera még jobban hangsúlyozza Desdemona tisztaságát. Minden Otello érkezésére koncentrálódik. Nem mint szerelmes férj, hanem mint győztes hadvezér érkezik. Elmondja a győzelemről azt, amit Shakespeare-nél a herold. Az, hogy egy szereplővel kevesebb van a színpadon, másodlagos. Érdekesebb az, hogy a herold szavai a zene hősi ívében hogyan válnak Otello névjegyévé. Ez a tág, szárnyaló, pregnáns, mégis nyugodt ritmikájú "belépő" a maga emelkedett egyszerűségében egy férfias, megingathatatlan meggyőződésű, bátor és komplikálatlan személyiség zenei jellemképe. Egyetlen rövid dallamív, és legalább úgy ismerjük Otellót, mint egy egész shakespeare-i felvonás után. Az jelent meg, akiről szó lesz, aki miatt a mű keletkezett: a főszemély. Megjelent, még színészi eszközeit is alig-alig vehette igénybe. Elénekelt 12 ütemet és tudjuk, ki áll előttünk. Verdi eredetileg a "Jago" címet akarta adni operájának, mert Jago indítja a cselekményt és szövi a szálakat. Mégis megváltoztatta szándékát. "A műnek Otello legyen a címe." - írja egyik levelében. - "Õ az, aki szeret, aki félt, aki gyilkol és önmagát megöli." Verdi Otellójának nem a féltékenység az alaptermészete, hanem a határtalan szeretet, bizalom és becsület. S hogy hogyan és mennyire képes szeretni, milyen sokoldalú gyöngéd szenvedéllyel, azt Verdi zenéje minden szónál, még Shakespeare-nél is valóságosabban tudja felidézni. Ezután következik Jago és Roderigo párbeszéde (a shakespeare-i első felvonásból). Újabb nagyszerű zenei alkalom: a győzelem és a nász ünnepére örömtüzet gyújtanak, majd inni kezdenek. Jago megkezdi veszélyes játékát. Bordala - melybe a kórus, Cassio és Roderigo is bekapcsolódik - máris világosan körvonalazza ennek a féktelen indulatú, mindenkin keresztülgázoló gazembernek jellemét. Cassio itt csak azért iszik, mert Desdemona egészségére ürítenek poharat. Lerészegedik, verekszik, s a felébresztett Otello lefokozza. Otello mindenkit hazaküld, ő maga ott marad, míg helyre nem áll a rend és nyugalom. Ekkor jelenik meg először Desdemona. Ketten maradnak a lecsendesült tenger partján. A csillagos ég alatt felhangzik a legtisztább szenvedéllyel izzó szerelem éneke. A mozgalmas és harsány jelenetek után a gyöngédség édes pianisszimója szólal meg. A Shakespeare-darab első felvonásának szenátusi jelenetében elmondott Otello-szöveg két sora válik a szerelmi jelenet kiemelt tetőpontjává: "Õ megszeretett nehéz sorsomért, s én megszerettem őt a jó szívéért."  

A Verdi-opera szerelmi duettje közepén felhangzó legato édes komolysága megint csak minden szónál és színészi játéknál meggyőzőbben ábrázolja ennek a szerelemnek jellegét. Megteremti: "Szívedbe zártál, mert a sorsom bús volt, szívembe zártalak, mert könnyed hullt."  

Az emlékezés gyöngédségének intenzitása egyre növekszik, s Otellót lángra gyújtja az emlékezés, s minőségi ugrással csap át a vágyba, s a vér lökései megakasztják a dallam áradását. Töredezetten, rekedten szakad a hang Otellóból. Amit Otello még ki sem mond, azt felidézi a zene. Előbb születik meg a csók a zenekarban, mintsem azt Otello ki merné mondani. S mikor kimondja, akkor is csak egyszerűen, röviden, a szárnyaló és a kibírhatóság határát súroló feszültséggel bontakozó dallam felett. Desdemona csak azonos hangokon rebegve egyetlen szót mond: "Otello!" A dallam háromszor egymás után csap fel, egyre magasabban ívelve. S a tetőfok beteljesülésének szinte fájdalmas boldogsága után a megnyugvás Otello immár hosszabb dallamíve. Majd a halványuló éjszaka csendjében nyugovóra térnek. Soha szebb, líraibb felvonásvég: soha szebben épített felvonás: a nagyszerű zenei vihartól, a nyugodt csillagos ég őrizte szerelem oldódásáig!  

 

II. felvonás 

A felvonás megint egységes színen, a kertben játszódik. A shakespeare-i III. felvonás első két képe: a jelenet a bolonddal, valamint Otello és Jago beszélgetése kimarad. Boito a shakespeare-i II. felvonás végével kezdi: Jago Desdemonához küldi Cassiót (ott indítja el az akciót, ahol az lebonyolódik). Jago egyedül marad, s itt egyetlen egyszer leplezetlenül mutatja meg magát. Ez a Credo Boito saját leleménye, s a Verdi-zene újra végletesebben fogalmaz, mint a próza. Jago itt még démonibb és gonoszabb, mint Shakespeare-nél, s a démoni erő mögött ott a bomlás, a nihil, a hitetlenség. A zenekari bevezetés határozott motívuma más hangerővel, tempóban és harmóniákkal jelentkezik. Kínzóvá, szorongóvá válik, emberi arculatát mutatva az abszolút gonosznak, szinte az utat sejtetve, amely ezt az embert idáig juttatta. Kitépi magát a szorongásból, s a legvadabb indulatokkal kiáltja: "É vecchia fola il ciel!" ("Nincs isten, nincsen ég!") Rögtön azután megtörténik Desdemona és Cassio találkozása. Otello véletlenül jön arra, s nem Jagóval, mint Shakespeare-nél. Jago felébreszti Otello gyanúját, s mikor ez sikerül neki, álnokul óvni kezdi a féltékenységtől. "Zőld szemű szörny ez, iszonyú!" Izgató, nyomasztó dallama feldúlja a lelket. Hirtelen ellentétként édes madrigál szólal meg. Ciprus népe üdvözli úrnőjét. S bár Jago állandóan izgatja "Légy résen!" felkiáltásaival, Desdemona és a madrigáléneklők tiszta hangja megnyugtatja Otellót. Ebben a hangulatban kér kegyelmet Desdemona Cassio számára, s ez nagyszerűen egybe van kötve a zsebkendő-jelenettel. Otellónak ugyanis Cassio neve hallatára eszébe jut a sok "Légy résen!", és zúgni kezd a feje. Desdemona bekötözné férje fejét, de az elhárítja a segítséget, a kendő leesik. Otello és Desdemona a színen maradnak, s a zene a most következő quartettben egyszerre szólaltatja meg a négy jellemet, négy akaratot. Desdemona bocsánatért könyörög, ha öntudatlanul hibázott volna. Otello nem hisz már Desdemona tiszta hangjának. Rádöbben, hogy elveszett a hite, a nyugalma, tehát elveszett ő maga. - Ezalatt Emilia felveszi a kendőt, s vissza akarja adni Desdemonának. Jago elveszi tőle. Veszekedni kezdenek. Emilia így nemesebb, mint Shakespeare-nél. Otello most már bizonyítékot követel Jagótól, aki ellopta lelke nyugalmát. Hatalmas ívű, feszes ritmusú dallammal búcsúzik a régi szép vitézi életétől. Jellegzetes hárfaakkordok kísérik a dallamát. Sűrű, rendkívüli feszítő erejű zene! - Jago számára most már veszélyessé válik a játék. Rajtaveszthet. Bizonyítékot kell hát teremteni. Hazudni kell. Azt mondja, hogy Cassiónál aludt, aki álmában Desdemonáról és szerelmükről beszélt. Újból csodálatos lehetőség arra, hogy a zene többet mondjon, mint a szó. Mialatt Jago Cassio állítólagos szavait idézi, a zene egyidőben Jago és Cassio. Kéjsóvár Jago, aki Cassio helyébe képzeli magát. S most végre boldog, mert ölelheti a mór hitvesét, övé Cassio rangja, elérte azt, amire életében hiába vágyott. Hogy bizonyos legyen a dolgában, még azt is hozzáfűzi, hogy Desdemona kendőjét Cassiónál látta. A II. felvonást megint nagyszerű zenei szituációval zárja. Otello indulatai kitörnek: bosszút esküszik, s Jago vele mondja az esküt. - Teljesen elmarad Cassio és Bianca beszélgetése, a felvonás a villámló esküduettel erőteljesen zárul.  

 

III. felvonás 

Az előjáték a "Zöld szemű szörny" motívumát hozza, s mielőtt a függöny felgördül, már ismerjük Otello lelkiállapotát. A palota csarnokában herold jelenti Lodovico érkezését. Mikor elmegy, Jago tovább tüzeli Otellót, de Otello itt még tartja magát. Nem ájul el, mint Shakespeare-nél. Otello és Desdemona jelenete következik. Boito egybekapcsolta a shakespeare-i III. felvonás 4. és a IV. felvonás 2. jelenetét: a játékot Desdemona fehér "adakozó" kezével, melyben egy ördögöcske rakott fészket, és Desdemona durva, nyílt megvádolását. Az Otello szörnyű szavaitól és még szörnyűbb arcától megrémült Desdemona elrohan, s Otello összecsuklik. Dadogva szakadoznak fel szavai (egy hangon recitálja őket) s gondolatai is töredezettek, úgy hullanak, mint a sziklák. Micsoda drámai erő a zenekarban, s milyen egyszerű eszközökkel! Most is - mint mindig akkor, amikor már kifogyott a szóból (pl. a csók-motívumnál) - egy időre a zenekar veszi át a vezetést. Jago érkezik a hírrel, hogy Cassio jön. A függöny mögé bújtatja Otellót. Az oroszlán leskelődik! Itt a felvonás zenei tetőpontja: Otello rájön arra, hogy emberségét, becsületét, egész eddigi világnézetét porig alázzák, "elbújik". A rézfúvók rettenetes, súlyos fortissimója olyan, mint mikor valaki ököllel üti saját fejét, hogy hallja a lelkét döngető iszonyatos ütéseket. Hiába, mert a belső fájdalom túlharsogja a külsőt. - Fokozás már nem lehetséges - hirtelen hangváltással megkezdődik Jago virtuóz játéka Cassióval és a kendővel. Bianca nélkül folyik a játék, így hát Bianca is feleslegessé vált, újra egy szereplőt nyert Boito, Jago pedig ezáltal még ügyesebb, még ravaszabb. Miután Otello meglátta a kendőt (Cassio, és nem Bianca kezében), elhatározza, hogy megöli Desdemonát.  

Megérkezik Velence követe: Otellót visszahívják Ciprusból, Cassio marad itt helyette. Otello szörnyű indulatában megüti a síró Desdemonát (újabb lehetőség ariosóra, melyben Desdemona érzelmei és tisztasága még magasabb hőfokon ábrázolható). A sajnálkozó emberek együttesét vezeti be, akik körülveszik Desdemonát (kórus) és ezalatt Jago ráveszi Roderigót, hogy ölje meg Cassiót (sajnos ez nem elég világos, mert a kórus hangja elnyeli a rövid párbeszédet). A követ és a megjelent vendégek elhagyják a csarnokot. Újra nagyhatású, fűtött felvonásvég: most ájul el Otello, miután fokozatosan alacsonyodott odáig, hogy leskelődjék, s asszonyát megüsse. (Shakespeare IV. felvonás 17. jelenet) Mialatt a tömeg odakünn Otellót élteti: "Éljen Otello, Velence oroszlánja!",  

Jago gúnyosan méri végig az ájult Otellót: "Ím az oroszlán!" A függöny legördül, s már tudja a néző, hogy betelt a sorsa annak, aki szeme láttára tagadta meg önmaga természetét. Shakespeare-nél itt még sok minden következik, amit Boito részben előbbre helyezett (Jago ráveszi Roderigót, hogy ölje meg Cassiót), részben pedig teljesen elhagyott (pl. Desdemona és Emilia beszélgetése a női hűségről). E nélkül a beszélgetés nélkül Emilia jelleme tisztább, tehát azt a motívumot gazdagítja, amely ott vetődött fel, mikor Emilia nem akarta a kendőt elcsenni. Az a jelenet, amikor Desdemona aludni tér, és a fűzfáról énekel, nagyszerű érzékkel az utolsó gyilkossági képpel kerül egy színre és egy folyamatba. Így Verdi igen hatásos felvonásvéget nyert, és nagyszerűen sűríthette a hálószobában lejátszódó eseményeket a zenei építés számára.  

 

IV. felvonás 

Verdi IV. felvonása nem más, mint Shakespeare V. felvonásának 3. képe. (Az V. felvonás utcaképe, ahol Roderigo Cassióra ront, teljesen kimarad.) Verdi IV. felvonása önmagában is tökéletes remekmű. Soha lírát és drámát ilyen elemi módon nem kevertek színpadon. Emilia fésüli Desdemonát, aki gyerekkorára emlékezik, Barbara nevű kis cselédjükre, aki megölte magát, mert szeretett. Mindig a fűzfáról énekelt, s Desdemona énekel, olyan tisztán és egyszerűen, mint a kis cseléd. De közben jajgatást hall, pedig csak a szél zúg, baljós jelek sokasulnak, s a távozó Emiliától - az egyszerű dal hangjától oly nagyon eltérő kétségbeesett szenvedéllyel - búcsúzó Desdemona tudja, hogy sorsa betelt. Elmondja az Ave Mariát, melynek dallama még egy oldalról világítja meg gyermeki tisztaságát, majd elalszik. Most bejön Otello némán. A monológot a zenekar mondja el. "Húnyj el, világ!" Mikor meg akarja csókolni Desdemonát, felhangzik az első felvonás kettősének csodálatos csók-motívuma. Desdemona a csókra ébred. Rövid heves párbeszéd, dulakodás, s Desdemonát megfojtja az, aki számára az egész világot jelenti. Jön Emilia, majd Cassio, Montano és Lodovico. Montano itt maga számol be a haldokló Roderigo vallomásáról, miután Emilia leleplezi Jagót. Emilia nem hal meg, valahogyan befejezetlen marad jelleme és sorsa. Otello elmondja utolsó monológját, majd Desdemona halálos ágyára borulva így szól: "Megcsókoltalak - és megöltelek! Megcsókoltalak és utánad megyek."  

A zenei dramaturgia a fent idézett két sor hangulatával zárja a művet. Visszatér a csók-motívum, éppenúgy háromszori fokozással, mint az első felvonás szerelmi jelenetében. Ez a motívum Otello számára a szerelem, a hit, az egész világ. Erre az elveszett világra emlékezett, mielőtt Desdemonát megölte, s most halála percében újra visszakapta: úgy hal meg, hogy tisztán ölelheti magához Desdemonát - egész világát-hitét, melyért érdemes volt élni és meghalni. Ennél többet zene nem mondhat, és ez után nincs mit mondani. Itt zárul az opera, epilógus nélkül, az érzelmek izzásának tetőfokán. 

 

Huszár Klára