A történet mozgatórugója a hatalom. A rendezés középpontjában az alá-fölérendeltség viszonyrendeszerében mozgó sorsok állnak. A két végpont - két sorsában is végletes figura: a tökéletesség, a szépség, a hatalom megtestesítője, a herceg, és a legszörnyűbb végzet által sújtott, torz és gonosz Rigoletto. E két végpont tengelyében áll Gilda - egyfajta megváltóként -, akit tapasztalatlansága, ártatlansága és naivitása kiemel az őt körülvevő immoralitásból. Hiszen a darabban gyakorlatilag mindenki bizonyos szempontból elítélhető. Ezzel együtt mikor megismerjük az egyes emberek sorsát, valahogy megértjük őket, megértjük cselekedeteiket. Nagyon mások vagyunk; más motivációkkal, más körülmények között veszünk részt az életeben, és ezek a motivációk és körülmények képesek igazolni cselekedeinket saját sorsunk tükrében, még akkor is ha egy tisztán morális rendszerben ezek a cselekdetek elítélendők. Számomra ez az egyik legfontosabb üzenete a darabnak. 

Ami a látványvilágot illeti Verdi korába helyeztük az operát egyrészt esztétikai okok miatt, hisz a biedermeier csodaszép kor volt, másrészt a Verdi év kapcsán a maestro előtti tisztelgésnek szánom. Egyébként a mű bármely korban eljátszható, ha világossá vannak téve a társadalmi viszonyok. Nálunk ez gyönyörűen ki fog rajzolódni látványban is. Egy hatlmas trón uralja a színpadot, mely lehetőséget ad arra, hogy a hierarchiát képileg is megjelenítsük. Mint számos korábbi rendezésemben, ezúttal is Kentaur ötleteit dicséri a színpadkép.  

Juronics Tamás, az opera rendezője