<< Augusztus >>
28293031123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Következő előadások:
Hangoló-sorozat
A csengő
A telefon
 
A színigazgató; Mario és a varázsló
 
A színigazgató
Mozart, W. A.

"Tavaszi fesztivál egy téli napon" - így nevezte Ausztria császára, II. József azt az ebédpartit, amelyet a schönbrunni kastély Narancsházában tartott. Erre az ünnepségre rendelt két zenés komédiát: egyet olaszul és egyet németül. Az olasz művet Antonio Salieritől, a németet pedig Mozarttól rendelték, aki épp a Figaro házasságán és e-moll zongoraversenyén dolgozott lázasan.  

Mozart és Stephanie kívülről-belülről ismerték a színházi világ sztereotípiáit, ebből merítettek. Mondhatni: kiteregetik a szennyest, a színházi világ paródiáját írták operává. Gottlieb Stephanie, maga is színházigazgató és színész, meglehetősen őszintén írhatta a szöveget a darabhoz, melynek témája: egy színigazgató meghallgatást tart új színitársulatának kialakításához, eközben azonban szinte mindenki manipulálja, zsarolja. A szerepet ő maga játszotta az ősbemutatón; szinte biztos, hogy hiteles és átélt volt az alakítása... 

A cselekmény: az énekesnők egymást tapossák a társulati helyekért, színművészetük legjaváról tesznek bizonyságot és minél több gázsit próbálnak kipréselni a direktorból, aki (természetesen) anyagi gondokkal küzd. Épp azon tépelődik, hogy mit érdemes játszatnia a színházában: "Tegye a kezét a szívére: nem épp a legrosszabb darabokkal keressük a legtöbb pénzt, és nem a mesterműveknél üres a nézőtér?" Madame Silberklang "pártfogója", Selim anyagi támogatásáról biztosítja a direktort, amennyiben kedvesét szerződteti. A hölgyek "versenyt énekelnek": egy-egy bravúráriában mutatják be, milyen hangi virtuozitással rendelkeznek; s miközben mindketten komoly témáról énekelnek, igyekeznek "leénekelni" riválisukat, majd egy tercettben hisztérikusan próbálják egymás koloratúráit túlszárnyalva bizonygatni, hogy melyikük a Primadonna.  

Az egyfelvonásos singspielben - a műfajból adódóan - váltakoznak a prózai és zenei részek. Az Operaház izgalmas vállalkozásba fogott: Litkai Gergely Karinthy-gyűrűs író-főszerkesztő-humoristát, a Dumaszínház társulatának vezetőjét kérte fel, hogy írjon új prózát a műhöz az eredeti librettó alapján. Az első változat a MozartLateNight-on került bemutatásra 2014. február 8-án. A darabot az OperaKaland keretén belül szeretnénk megismertetni a fiatalabb közönséggel is, hiszen Mozart egyfelvonásosa betekintést enged az opera "valódi" világába. A Szabó Máté rendezésében bemutatásra kerülő új előadáshoz Litkai Gergely új szöveget írt, ezúttal nem a felnőtt, hanem kimondottan a fiatalabb korosztály számára.  

Mozart muzsikájával a történet mai verziója kerül színpadra az Erkel Színházban, hiszen a színházi sztereotípiák ma is ugyanazok. Hiába: van, ami nem változik...  

 

 

Fotó: Csibi Szilvia, Nagy Attila

 
Mario és a varázsló
Vajda J.
 

    Vajda János (1949) operája, a Mario és a varázsló 1983-1985-ben született, bemutatója 1988-ban volt. Az azóta több felújításban és rendezésben színpadra állított darab a modernkori magyar operatörténet egyik legsikeresebb és leghatásosabb kompozíciója. Negyed évszázaddal a premier után már kevesekben merül fel, hogy maga az irodalmi alapmű, Thomas Mann 1929-ben írt elbeszélése mennyire sok problémát tartogat az operai feldolgozók számára. A lélektani, etikai és ideológiai kérdéseket feszegető, A kékszakállú herceg várához hasonlóan példázatszerű történet - melyet egyetlen szereplő dominál - inkább egy monodrámára, s nem dialógusokban kibontakozó drámai műre ad lehetőséget. Bókkon Gábor szövegkönyve a dramatizálás során felmerülő nehézségek többségét igen meggyőzően kezelte, de nem mindegyiket. Éppen ez a körülmény tette elkerülhetetlenné a megzenésítést: a dramaturgia csakis a zene révén válhatott következetessé és hitelessé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a librettó önmagában is hiánytalan volna, nem lenne értelme megzenésíteni, hiszen prózai műként is teljes élményt adhatna. A zeneszerző egykoron így nyilatkozott. „Az ötletért, hogy Thomas Mann novellájából operát írjak, eleinte nem lelkendeztem különösebben. Rendszertelenül dolgoztam rajta, majd számtalan újrakezdés után rá kellett jönnöm, hogy a felmerült problémák mindenekelőtt zenei természetűek. Az első próbálkozásaimból hiányzott a zenei és dramaturgiai koncepció, mondhatni az ürügy, hogy egyáltalán megzenésítsem a művet, az indok, hogy szépprózából zenét és operát írjak. Olyan rendszert kellett felépítenem, amely elfogadhatóvá teszi azt a - különösen napjainkban - abszurd szituációt, amelyben felnőtt emberek ahelyett, hogy normálisan beszélgetnének, inkább önfeledten dalra fakadnak. 

      Vajda olyan zenedramaturgiát dolgozott ki, melynek egyes elemei az operai hagyományból többé-kevésbé ismerősek lehetnek, ám a drámai helyzet, a szövegkörnyezet (kontextus) ezeket az elemeket új vagy egyenesen szokatlan megvilágításba helyezi. Az ismerősség érzése, párhuzamosan a cselekmény előrehaladásával, fokozatosan erősödik, sőt: a darab legvégére a zene kifejezetten hétköznapivá, használativá, azaz triviálissá válik. Egyre inkább otthonosan érezzük magunkat a darab (és a manipuláció nagymesterének, Cipollának) világában. Ez a helyzet ambivalens (ellentmondásokkal terhelt) befogadói szituációt hoz létre. A néző - miként a darabbéli közönség - önfeledten adja át magát a tánc sodrásának, ugyanakkor (szemben a színpadon látott közönséggel) tudja, hogy ez az önfeledtség ellentétben áll mindazzal, amit saját emberi mivoltában óvni való értéknek gondol. 

      A novella és a darab cselekménye szerint egy olasz kisvárosban, Torre di Venerében egy magát lovagként hirdető illuzionista előadására sereglik össze a közönség. Alaposan megváratja a publikumot, s amikor végre színpadra lép, magatartásával provokálja a nézőket. A provokáció természetesen most is a manipuláció eszköze, s az elvárt (megjósolható) reakció nem is várat sokat magára. Egy fiatalember hangos közbekiáltással (köszönéssel) megpróbálja kizökkenteni az önteltnek tűnő mágust, aki természetesen azonnal lecsap a magabiztos ifjúra. Hipnózis révén ráveszi, hogy öltse ki nyelvét a közönségre. A trükk beválik, a nézők jól szórakoznak. Cipolla ezek után bemutat néhány tipikus pódiumszámot és megcsillogtatja gondolatolvasási képességét is. A bűvész fokozatosan uralni kezdi a helyzetet, a közönség a hatása alá kerül. A szó metaforikus és elsődleges értelmében is úgy táncol, ahogy a hipnotizőr akarja. Kivéve egyetlen nézőt. 

      Az eseményeket látszólag egykedvűen figyeli Mario. A fiatalember „ellenállása felvillanyozza Cipollát, ő szemeli ki a következő mutatvány áldozatául. Faggatja, kérdéseivel, látszólagos érdeklődésével és nyájasságával Mario bizalmába férkőzik, majd „kitalálja, hogy mi jár éppen a fejében (szerelmi bánat emészti). Önmagát Mario szerelmeként idézi meg: „Haja a homlokába hull, földre szállott angyal. De mért vagy bánatos? Egy ilyen angyal, egy ilyen tünemény tudja, hogy kit kell választania. Ha én a helyére képzelem magam, látod? És választanon kell, esküszöm, szívemnek nem nehéz a választás. Tudom, kinek kell adnom, s pirulva, kinek adtam már réges-régen egyes-egyedül. Ideje, hogy lásd és megértsd ezt. Ideje, hogy láss és megismerj. Mario, kedvesem, szerelmesem. Mondd! Ki vagyok én? Hangosabban! A hipnotikus állapotba szédített Mario önfeledten szólítja meg szerelme, Silvestra nevén a mágust. „Nézz a szemembe, Mario! Én vagyok Silvestrád! Milyen szép vagy! Ölelj! Csókolj! Neked szabad. Csókold meg, szerelmesen, a számat! Mario engedelmeskedik - ám a varázs hirtelen szertefoszlik és az ifjú végzetes tettre szánja el magát… 

      A darab befejezése részben eltér az eredeti novellától. Tallián Tibor egy kritikájában igen találó értelmezését adta a különbségnek. „A hatalom által az történik, amit az emberek tudattalanul leginkább tenni akarnak. Cipolla nem kényszeríti Torre di Venere polgárait, hogy táncoljanak, hanem a beteljesülés ígéretével csábítja őket - azzal, hogy megengedi nekik, hogy azt tegyék, amire a legjobban vágynak. Semmire sem vágynak inkább, mint hogy táncoljanak. Cipolla hipnózisa nem altat, hanem felszabadít: felébreszti bennük azt, akik lelkük mélyén lenni szeretnének. Ezért, hogy a varázsló halála nem vet véget a táncnak. A varázsló tovább él; a varázsló bennünk él: a függőség iránti vágy legbensőbb titkunk, kondicionálásunk legfőbb tartalma. Primitív-élesebb formában ezt a felismerést fogalmazta meg már a Karinthy-féle Barabbás-példázat: Krisztus helyett Barabbást, a megváltó helyett a gyilkost választja a társadalmi tudattalan. A Marióban a dilemma szavak-nevek nélkül fogalmazódik meg, a hangzás és a látvány ösztönsíkján. De kétségtelen, hogy a tömegösztön itt is választ. Ha megkísérlem megszemélyesíteni választását, némileg tétován úgy bátorkodom fogalmazni: a tömeg Mario helyett Cipollát választja. A mesebeli ifjú szolgalegény helyett a vén szemfényvesztőt, a sárkányölő helyett a sárkányt. 

    Molnár Szabolcs 

     

     

    Fotó: Csibi Szilvia