EGYEDÜL A TENGER SZÍNE ELÕTT 

Ivan Stefanutti rendező gondolatai a SIMON BOCCANEGRÁ-ról 

Egy viszontagságos életút végén, egy magányos férfi utoljára pihenteti meg tekintetét a tenger hullámain. A tenger, amely élete során oly sokszor oltalmazta őt,  

amely mindahányszor megvédte a sorscsapásoktól, ez alkalommal nem tud segíteni. 

Egyedül van. 

Egyedül, szemben a végtelen horizonttal. 

Még két óriási testőre, a történelem néma tanúi is szemérmesen elfordulnak, beengedik a tengert, hogy az elérhesse urát.  

Tenger és emlékezet hangjai összekeverednek.  

A titkok túl sokáig rejtve maradtak, apák és gyermekeik túl sokat szenvedtek. 

A sors úgy döntött, hogy végre elvarrja a szálakat, kifizetteti a számlákat.  

Minden egy ködös, sötét éjjelen kezdődött. Összeesküvők és árnyaik keveredtek kísértetekkel és démonokkal.  

A közelből behallatszott a tenger szelíd hullámainak élénk, éber moraja. 

Egy látszatra ártalmatlan politikai intrika kapott szárnyra a nép soraiban. 

Célja nemesnek tűnt, de mögötte értelmi szerzőjének mély bosszúvágya bújt meg.  

A homályos középkorban járunk, ahol a titokzatos tenger mindenkit befogadott, aki átszelni kívánta habjait.  

Egy olyan sötét aranykorban, amelyben a megmásíthatatlant még papírra kellett vetni és minden valóra válhatott.  

Egy, a tengereket rettegésben tartó kalózt a teljes nemesség tiltakozása ellenére megválaszthattak egy új köztarsaság első dózséjának. 

Olyan korban járunk, amelyben a nép reagált az őt ért méltánytalanságra, és párbeszédet folytatott a hatalommal.  

Erőszaktól indíttatva levonult a térre, ugyanakkor hajlandó volt meghallgatni minden érvelést, s ha meggyőzték, megváltoztatta véleményét és visszavonulót fújt. 

Oly kor volt ez, amely előkészítette a rejtélyek leleplezését, s teret adott a nagy felfedezéseknek. 

Herkules oszlopai áthághatatlan határkőként emelkedtek, s csak százötven év elmúltával kel át rajtuk egy genovai, s hódítja meg Amerikát. 

Tudomány és mágia még ugyanazon diszciplína részei. 

A vegytan egyik oldalról - a betegek gyógyításával - az életet szolgálta, sötétebbik oldaláról, - az ellenség megmérgezésével - viszont a halált.  

A racionalitás még nem söpörte el a legendák szárazföldi és vízi lényeit.  

A tenger szülöttei népesítették be a várost. Küllemük antropomorf jellege nyugtalanságot keltett, állati mivoltuk miatt veszélyesnek tartották őket. 

Némelyek szörnyeknek titulálták őket. Mások az éneküket hallgatták. Megint mások énekeltek nekik. Voltak, akik többé már nem látták őket. 

Hogy elűzzék a létezésükhöz kötődő félelmeket, kőszoborba faragták őket. 

Ily módon kevésbé voltak félelmetesek, viszont elrettentették az idegeneket. 

A természet sötét oldalához sorolták őket, ahol a megmaradás ösztöne még fölé kerekedett a modern társadalom észérveinek.  

Mint a vadon élő lények bármelyikének, csak elsődleges szükségleteik voltak. 

Engedelmeskedtek a falkavezérnek, legyen az bölcs, vagy akár kíméletlen.  

Megválasztása után pedig a dózsénak, Boccanegrának engedelmeskednek. 

Ezt a történetet, mint összetett mozaikot azonban sokféleképpen ki lehet rakni, és mindegyik változat összefügg a másikkal: 

Egy nemzetségfő, aki lenézi és megveti a kalózt, aki elvette tőle leánya kizárólagos szeretét, s e tiltott szerelem később a nő halálát okozza. 

Egy ifjú nemes, aki gyűlöli a dózsét, felelősnek tartja apja halálában és szerelme elrablásában, sőt azt hiszi kedvesét a dózse a szeretőjévé is tette. 

Egy senki, aki a patrícius családokkal szembeni sértettsége okán társadalmi elégtételt remél egy megvetett plebejus trónrasegítésével. Rögeszméje a mélybe taszítja, s abban a hitben, hogy kitűnően mozgatja a szálakat, végül önnön áldozatává válik.  

Egy nő, aki megmagyarázhatatlan körülmények között távozik az élők sorából, de a legkritikusabb pillanatban az ég kegyelmébe ajánlja a rábízott gyermeket. Néhány napra rá a gyermek nyomtalanul eltűnik.  

Egy Pisa utcáin kóborló szerencsétlen árva, akiről nem tudni kiféle, s honnan érkezett. Egyszercsak szintén megmagyarázhatatlan módon feltűnik egy kolostor kertjében, ahol egy kicsiny arisztokrata lány éppen halálán van. Nevét egy emberen kívül senki nem tudja.  

Egy medál, egy kicsi kép, amelyek váratlanul napvilágra kerülnek, s a felismerés eszközeivé válnak. Az egymásratalálás gyorsan megy, hisz apák és lányaik gyorsan képesek tisztázni dolgokat.  

Egy fiatal nő, aki nem a saját nevén él egy idős úr szárnyai alatt, akit nem mellesleg szintén csak álnevén ismernek, s teszik mindezt egy fedél alatt huszonöt éve anélkül, hogy fény derülne igazi kilétükre. 

Minden egyes szereplő az igazság csak egyetlen szeletének birtokosa.  

Ezen túlmenően fontos figyelembe venni az idő múlását. 

Huszonöt év telik el a prológus és az első felvonás között. E hosszú idő alatt (gyakorlatilag egy generáció felnövekedése) sok minden megváltozott. Simon Boccanegra bebizonyította, hogy nemeslelkű, bölcs vezetője a köztársaságnak, kész megérteni politikai ellenfeleit, s adott esetben megbocsátani nekik. 

Ifjúságának vakmerő kalózkodása után megtanulta értékelni a békét, s a kötődést hazához, családhoz, közösséghez.  

Az eltelt huszonöt év alapvetően határozta meg fejlődését, érett személyiséggé alakulását.  

Nincsenek részletezve az eltelt évek történései, de láthatjuk, hogyan alakul át az egyszerű népvezér hivatali tekintéllyé.  

Ez természetesen nyugtalanítja becsmérlőit, veszélyt jelent számukra, ugyanakkor jó lenne egy békés, toleráns állapot megteremtése is. 

Fiesco életében is eltelt ez a negyed évszázad, amely azonban a Boccanegra elleni intrikáktól és összeesküvésektől volt terhes.  

Végezetül a sok ármánykodás után ő is felismeri a dózse személyében az embert, az apát, a politikust.  

A főszereplő egy új korszak beköszöntének alapító bölcs atyja. 

Filozófiája a közös szükségletekkel és közös értékekkel élő népek közötti testvériség.  

Boccanegra ennek világosan hangot is ad, s amikor úgy érzi, hogy üzenete mégsem talál meghallgatásra, erőteljesebben juttatja kifejezésre.  

Káint és a testvérgyilkosságot hozza fel példaként, s a tengert jelöli meg olyan szimbolikus felsőbb hatalomként, amely az ott élő népek közös hazája.  

Testvériség és hazaszeretet, Itália népeinek a Risorgimento korszakában közkedvelt jelszavai a műben univerzálissá válnak.  

Mindezek az értékek nyilvánvalóan kötődnek mai korunkhoz is. 

Egy távoli múltban játszódó történet elhelyezése a XIX. században és napjainkban egyaránt lehetővé teszi az objektív, bizonyos mértékben távolságtartó rálátást. 

A jelmezek és díszletek túlzott aktualizálása sok esetben épp az elbeszélés mondanivalóját teszi tönkre. Mást helyez a figyelem középpontjába és az eredeti szándéktól eltérő párhuzamosságoknak nyújt teret.  

Ehelyett a történelmi-fantasy világához fordultam, amely az utóbbi években egyes mozifilmeket, TV-sorozatokat, rajzfilmeket és videójátékokat jellemez, s amelyek olyan, több évszázaddal ezelőtti világot jelenítenek meg, amely elég távoli ahhoz, hogy a racionalitás követelménye nélkül elhelyezhetők legyenek benne misztikus és mágikus elbeszélések, ugyanakkor elég közeliek ahhoz, hogy érthető nyelvezeten szólaljanak meg.  

Ezen a stíluskereten belül az elődásmód feladata a történet világos megjelenítése.  

A libretto tipikusan XIX. századi, erősen költői stílusban íródott, amelyben a nagy számban előforduló választékos metafórák tovább nehezítik a szövegértést.  

A történeteket és a történelmet meg kell érteni. 

Fordította: Kováts Rita