A színigazgató; Mario és a varázsló
 
A színigazgató
Mozart, W. A.
 
Nincs találat.
 
 
Mario és a varázsló
Vajda J.
 

    Vajda János (1949) operája, a Mario és a varázsló 1983-1985-ben született, bemutatója 1988-ban volt. Az azóta több felújításban és rendezésben színpadra állított darab a modernkori magyar operatörténet egyik legsikeresebb és leghatásosabb kompozíciója. Negyed évszázaddal a premier után már kevesekben merül fel, hogy maga az irodalmi alapmű, Thomas Mann 1929-ben írt elbeszélése mennyire sok problémát tartogat az operai feldolgozók számára. A lélektani, etikai és ideológiai kérdéseket feszegető, A kékszakállú herceg várához hasonlóan példázatszerű történet - melyet egyetlen szereplő dominál - inkább egy monodrámára, s nem dialógusokban kibontakozó drámai műre ad lehetőséget. Bókkon Gábor szövegkönyve a dramatizálás során felmerülő nehézségek többségét igen meggyőzően kezelte, de nem mindegyiket. Éppen ez a körülmény tette elkerülhetetlenné a megzenésítést: a dramaturgia csakis a zene révén válhatott következetessé és hitelessé. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a librettó önmagában is hiánytalan volna, nem lenne értelme megzenésíteni, hiszen prózai műként is teljes élményt adhatna. A zeneszerző egykoron így nyilatkozott. „Az ötletért, hogy Thomas Mann novellájából operát írjak, eleinte nem lelkendeztem különösebben. Rendszertelenül dolgoztam rajta, majd számtalan újrakezdés után rá kellett jönnöm, hogy a felmerült problémák mindenekelőtt zenei természetűek. Az első próbálkozásaimból hiányzott a zenei és dramaturgiai koncepció, mondhatni az ürügy, hogy egyáltalán megzenésítsem a művet, az indok, hogy szépprózából zenét és operát írjak. Olyan rendszert kellett felépítenem, amely elfogadhatóvá teszi azt a - különösen napjainkban - abszurd szituációt, amelyben felnőtt emberek ahelyett, hogy normálisan beszélgetnének, inkább önfeledten dalra fakadnak. 

      Vajda olyan zenedramaturgiát dolgozott ki, melynek egyes elemei az operai hagyományból többé-kevésbé ismerősek lehetnek, ám a drámai helyzet, a szövegkörnyezet (kontextus) ezeket az elemeket új vagy egyenesen szokatlan megvilágításba helyezi. Az ismerősség érzése, párhuzamosan a cselekmény előrehaladásával, fokozatosan erősödik, sőt: a darab legvégére a zene kifejezetten hétköznapivá, használativá, azaz triviálissá válik. Egyre inkább otthonosan érezzük magunkat a darab (és a manipuláció nagymesterének, Cipollának) világában. Ez a helyzet ambivalens (ellentmondásokkal terhelt) befogadói szituációt hoz létre. A néző - miként a darabbéli közönség - önfeledten adja át magát a tánc sodrásának, ugyanakkor (szemben a színpadon látott közönséggel) tudja, hogy ez az önfeledtség ellentétben áll mindazzal, amit saját emberi mivoltában óvni való értéknek gondol. 

      A novella és a darab cselekménye szerint egy olasz kisvárosban, Torre di Venerében egy magát lovagként hirdető illuzionista előadására sereglik össze a közönség. Alaposan megváratja a publikumot, s amikor végre színpadra lép, magatartásával provokálja a nézőket. A provokáció természetesen most is a manipuláció eszköze, s az elvárt (megjósolható) reakció nem is várat sokat magára. Egy fiatalember hangos közbekiáltással (köszönéssel) megpróbálja kizökkenteni az önteltnek tűnő mágust, aki természetesen azonnal lecsap a magabiztos ifjúra. Hipnózis révén ráveszi, hogy öltse ki nyelvét a közönségre. A trükk beválik, a nézők jól szórakoznak. Cipolla ezek után bemutat néhány tipikus pódiumszámot és megcsillogtatja gondolatolvasási képességét is. A bűvész fokozatosan uralni kezdi a helyzetet, a közönség a hatása alá kerül. A szó metaforikus és elsődleges értelmében is úgy táncol, ahogy a hipnotizőr akarja. Kivéve egyetlen nézőt. 

      Az eseményeket látszólag egykedvűen figyeli Mario. A fiatalember „ellenállása felvillanyozza Cipollát, ő szemeli ki a következő mutatvány áldozatául. Faggatja, kérdéseivel, látszólagos érdeklődésével és nyájasságával Mario bizalmába férkőzik, majd „kitalálja, hogy mi jár éppen a fejében (szerelmi bánat emészti). Önmagát Mario szerelmeként idézi meg: „Haja a homlokába hull, földre szállott angyal. De mért vagy bánatos? Egy ilyen angyal, egy ilyen tünemény tudja, hogy kit kell választania. Ha én a helyére képzelem magam, látod? És választanon kell, esküszöm, szívemnek nem nehéz a választás. Tudom, kinek kell adnom, s pirulva, kinek adtam már réges-régen egyes-egyedül. Ideje, hogy lásd és megértsd ezt. Ideje, hogy láss és megismerj. Mario, kedvesem, szerelmesem. Mondd! Ki vagyok én? Hangosabban! A hipnotikus állapotba szédített Mario önfeledten szólítja meg szerelme, Silvestra nevén a mágust. „Nézz a szemembe, Mario! Én vagyok Silvestrád! Milyen szép vagy! Ölelj! Csókolj! Neked szabad. Csókold meg, szerelmesen, a számat! Mario engedelmeskedik - ám a varázs hirtelen szertefoszlik és az ifjú végzetes tettre szánja el magát… 

      A darab befejezése részben eltér az eredeti novellától. Tallián Tibor egy kritikájában igen találó értelmezését adta a különbségnek. „A hatalom által az történik, amit az emberek tudattalanul leginkább tenni akarnak. Cipolla nem kényszeríti Torre di Venere polgárait, hogy táncoljanak, hanem a beteljesülés ígéretével csábítja őket - azzal, hogy megengedi nekik, hogy azt tegyék, amire a legjobban vágynak. Semmire sem vágynak inkább, mint hogy táncoljanak. Cipolla hipnózisa nem altat, hanem felszabadít: felébreszti bennük azt, akik lelkük mélyén lenni szeretnének. Ezért, hogy a varázsló halála nem vet véget a táncnak. A varázsló tovább él; a varázsló bennünk él: a függőség iránti vágy legbensőbb titkunk, kondicionálásunk legfőbb tartalma. Primitív-élesebb formában ezt a felismerést fogalmazta meg már a Karinthy-féle Barabbás-példázat: Krisztus helyett Barabbást, a megváltó helyett a gyilkost választja a társadalmi tudattalan. A Marióban a dilemma szavak-nevek nélkül fogalmazódik meg, a hangzás és a látvány ösztönsíkján. De kétségtelen, hogy a tömegösztön itt is választ. Ha megkísérlem megszemélyesíteni választását, némileg tétován úgy bátorkodom fogalmazni: a tömeg Mario helyett Cipollát választja. A mesebeli ifjú szolgalegény helyett a vén szemfényvesztőt, a sárkányölő helyett a sárkányt. 

    Molnár Szabolcs 

     

     

    Fotó: Csibi Szilvia