Wagner200


 

Kevés olyan alakkal rendelkezik a zenetörténet, mint Richard Wagneré – az önmaga zsenialitásával maximálisan tisztában volt, kompozícióinak újszerűsége és grandiózussága új lendületet hozott a zenei életbe. Sosem felejtette el kihangsúlyozni saját kiválóságát, önzősége pedig iskolapéldaszerű volt: „Én nem vagyok olyan, mint a többi ember. Nekem ragyogás, szépség és fény kell. A világ tartozik nekem azzal, amire szükségem van.” (Magatartásával szemben tehetsége viszont megkérdőjelezhetetlen volt.)

 

 
Miközben A bolygó hollandit írta, amit 1843 elején állítottak színpadra, megismerkedett Bakunyinnal, az orosz forradalmárral. „Bakunyin… mélyen átélte az eszményeim és a művészet sorsáért érzett folytonos aggodalmamat.” – írja Wagner. „Igaz, nem érdeklődött részletesen művészi elgondolásaim iránt, és abban sem akart elmélyedni, mit alkottam a Nibelung-mondából. …Még rokonszenvesebb lett számomra ez a rendkívüli ember, mikor egy nap, miután rábeszéltem, hogy hallgasson meg, eljátszottam és elénekeltem neki A bolygó hollandi első jeleneteit. Átlagon felüli figyelmet tanúsított, majd az egyik szünetben így szólt: - Ez elképesztően jó! –, és többet akart hallani.”
 
 
Drezdában csodálták és becsülték Wagnert. Az 1840-es évek elején a Tannhäuser című operáján dolgozott, melynek szövegkönyvét is maga írta. Mikor később, az általa alapított Festspielhaus alapkőletételére került sor, az ennek megünneplésére rendezett koncerten a Tannhäuser nyitányát is előadták. Szokatlan igényeket támasztott a brácsásokkal szemben, s magyarázni kezdett: „Korábban a zenekarban a brácsa mindig csak Hamupipőke-szerepet játszott, miközben a többi hangszer csillogott-villogott. Ennek meg kell változnia. Önök, uraim, köszönettel tartoznak nekem, hogy a brácsásokat emberré tettem.”
 
 
 
 
Wagnernek ettől kezdve nem volt nyugta: a Lohengrin befejezése után az összművészeti alkotás, a Gesamkunstwerk gondolata foglalkoztatta, s arra jutott, hogy minden nagy művészetnek a mitológiára kell épülnie. Ennek legalkalmasabb kifejezésére új beszédmódot alkotott meg. Ha megvan a nyelv, megvan a szöveg, hozzá kell rendelni a zenét. Leginkább a Ringben és a Trisztán és Izoldában tudta elképzeléseit kamatoztatni, melyeket az általa építtetett Festspielhausban adtak elő.
A Ring érdekes hatásokat és reakciókat váltott ki. Sir Georg Henschel egy reggel Johannes Brahmsnak vitte el Az istenek alkonya partitúráját. „Minek hoztad el nekem? Érdekel és lenyűgöz, de nem mindig élvezem. A Trisztán az egészen más, de ha ezt veszem elő reggel, egész nap nyűgös vagyok.” Később egy berlini lapból Henschel felolvasta neki a hírt, hogy Bayreuthban, próba közben meghalt a zenekar egyik tagja, mire ő szárazon annyit felelt: „Megvan az első hulla.”
 
 
 
A Trisztán és Izolda bécsi bemutatóján többek között Eduard Hanslick, a 19. század rettegett zenekritikusa és esztétája is jelen volt. Wagner természetesen megpróbálta őt saját oldalára állítani, s megkérte egy barátját, derítse ki, hogy tetszett a darab Hanslicknak. „Van, ami meglehetősen tetszik, és van, ami nem tetszik.” – hangzott a válasz. Wagner barátja tovább faggatta, mi nem tetszik neki. A kritikus egy pillanatig gondolkodott, majd rávágta: „Például a zene.”
 
 
 
Wagner hatása cseppet sem elhanyagolható: csaknem ugyanannyian rajongtak érte, mint akik ki nem állhatták őt. Annyi biztos, hogy álma, a német zene hegemóniája felé tett jelentős lépéseivel sikeresen beírta magát a történelembe. Állítólag Jézus és Napóleon után róla írták a legtöbb életrajzot.
 
 

Comments