Tovább a tartalomhoz

Schubert Éva nagy színésznő volt, s mi az ő valódi nagyságát úgy is megtapasztalhattuk, ha fénykorán túl ismertük meg, s színpadon játszani alig láthattuk. 

Zeneakadémistáknak hat félévnyi színészmesterség járt akkoriban, minden ének szakosnak kötelező tantárgy, de előfordultak kíváncsiságból extrán exhibicionista hangszeresek is minálunk. És jöttek Éva néni miatt is, hisz Ő volt a nagy szám, nem mi. Eleve hétfő reggel 8-ra járni a Vörösmarty utcai Régi Zeneakadémiára… kegyetlenségnek tűnt. De Schubert Éva, aki alsó hangon negyvennel előzött mindannyiunkat, és nemcsak életkorban: Ő már hét ötvenkor lobogott! 

Minden hiányzót nagy kedvvel helyettesített, remekül játszott elő, és hatalmas műismeretével mindünk keskeny képességére azonnal darabokat tudott választani, akaratlan zavarba hozva azzal a butuska énekes növendékeket, hogy az általa tűnődött művek száz százalékáról fogalmunk se lehetett… 

Éva néni orgánuma nem volt alkalmas a súgásra, pláne nem a lelkes súgásra, de azért súgott nekünk, illetve az egész teremnek… Akkor ezt mi kínosan éltük meg, mert szellemileg kicsik voltunk annak belátásra, hogy a vizsgákon velünk nem a tökéletes (szövegtudású) színházi előadás lefutása a cél, hanem prózai színpadon, az éneklés nehézségeitől mentesen néhány tehetséges pillanat felvillantása… 

Éva néni humora a letűnt polgári világot idézte, a századfordulós darabok atmoszféráját, sokszor az Ő jelzőit, főneveit, igéit sem értettük, mert nem beszéltünk ahhoz elég jól magyarul. És Éva néni a legtermészetesebben hívott mindenkit a lakására. Nemcsak a tehetségeset, hanem mindenkit az osztályból. Számára nem volt liebling, partnerként tekintett valamennyiünkre, amivel még az se tudott visszaélni, akinek az intelligenciájából amúgy kifért volna. Nem lehetett nem tisztelni, nem lehetett nem szeretni. 

Képes volt operákat fordítani nekünk, tulajdonképpen mindig dolgozott: Hindemith Oda és vissza című abszurdját például, énekelhető szöveggel, németből. Piaf könyvét meg franciából, de megrendezte nekünk A telefon című Menotti-kisoperát, azt meg angolból… Csoda-e, hogy néha úgy néztünk rá, mint egy ufóra, pláne ha Szekszárdon, a német színházban Mécs Károllyal németül játszottak? Nélküle sosem ismerem meg Karinthy A nagy drámaíróját, ami a ma is elsőrangú szatírája a Nagy Értelmiségi Celebnek, de csuklóból  megoldotta a neves olasz vígjátékokat (pl. Goldoni A házasságszédelgőjét), és szeretettel fordult a magyar „népszínművek” felé: eljátszhattam ugyanazt a szerepet Zilahy A házasságszédelgőjében, mint amit parasztember nagyapám hatvan évvel korábban, zalai kis falujukban…

És Éva néni volt a legnagyobb operafan! Ezért is volt kockázatos felmenni hozzá, lenyűgöző könyvtárszobájába, mert mindig azzal sokkolt minket, milyen előadásokat látott a múlt héten, kiket fedezett fel magának – mi meg újra ott álltunk tudatlanul, leforrázva… És  a kistestvért, az operettet is betéve tudta, Egerben, Zalaegerszegen sokszor adtuk elő a teljes estet, amelyet Ő rendezett. És Éva néni éppúgy magvas megjegyzést tudott tenni Domingo bayreuthi Walkürjéről (merthogy ott volt, ugye), ahogy arról is, hogy az embernek bizonyos cipőkből több párat kéne azonnal vennie, csakhogy ezt mindig elmulasztja. Mert Éva néni rendkívül szórakoztató is volt, s hogyha időnként kiborult rajtunk, utólag azt is jobban értem. Mindent érzelmesen élt meg, egy késést, a passzivitást és a 94-es választási eredményt is…

Tíz évvel később elhívtam községünkbe, a nyilvános beszélgetésen rajongtak érte a helybeliek, utána természetesen fel kellett mennünk hozzá, régi kedvessége és a fűszeres portói bora ugyanúgy ott volt, mint anno... 

Előtte nem sokkal láttuk a Margarida asszony című kvázi monodrámában az IBS színpadán, ahol mai, merész, nem kis- meg nagyrökönyös színészetet mutatott, hanem hetvenvalahány évesen teljes átlényegülést – és kétórányi szöveget, tiszta memóriában…

Éva néni végül megbetegedett, de emlékszem, amikor az Erkel újranyitási nyomasztása keretében gálát rendeztünk, hívtam és jött, boldogan integetett a páholyából, örült az énekeseknek, köztük több volt tanítványnak. Amikor pedig 2011 szilveszterén arra kértem, az éjszakai Denevér báli felvonásában ő is jelenjen meg Tokody Ilona és Berkes János mellett, nem szégyellte a kerekesszéket, és a nagy vígság, parttalan jókedv közepében elhangzott valami olyas Ady-vers, mint amikor Salome születésnapján Jochanaan feljön a ciszternából a Megváltó ígéretével. Döbbenetes szavalat volt, felejthetetlen, nagycsöndes, nagytapsos.

Most is döbbenten állunk, a Megváltó ígéretét ugyanúgy bírjuk, és eztán sem feledjük Schubert Évát, Éva nénit, az operaénekesek színművészét.

Fotó: Csillag Pál (Johann Strauss: A denevér – 2011)