Tovább a tartalomhoz

Közreműködőiben és rendezésében egyaránt egyedülálló bemutatóra készül a Magyar Állami Operaház. 2018. január 27-én az Erkel Színházban Almási-Tóth András újraálmodott világában és hazai énekesek előadásában kerül színpadra a Porgy és Bess.

Amikor 1935-ben bemutatták George Gershwin fő művét, a Porgy és Bess című operát, egyesek – félreértve a szerzői szándékot – sérelmezték a feketékkel szembeni előítéletek erősítését. Az afroamerikai közösséget bemutató alkotás középpontjában ugyanis egy kripli koldus és egy kábítószerfüggő nő különös szerelme áll. A feketék zenéjét hosszú évekig tanulmányozó Gershwintől viszont mi sem állt távolabb, mint hogy útjába álljon a színesbőrűek társadalmi elfogadásának. Az I Got Plenty O’ Nuttin kezdetű operaslágerrel vagy épp a könnyűzenei sikerekig menetelő Summertime-mal a szerző kifejezetten a széles közönség érdeklődésének homlokterébe helyezte az afroamerikai kultúrát. Az egyenlőségért folytatott harc közben a Porgy szövegírója, a zeneszerző öccse, Ira Gershwin talán túlzásba is eshetett, amikor a ’80-as években, halála előtt bevezette az „all-black cast”-ot, vagyis hogy csak született fekete énekesek adhassák elő az operát.

A Magyar Állami Operaház a kitétel bevezetése előtt, 1970-ben saját művészeivel bemutatta Gershwin darabját, a címszerepekben Radnai Györggyel, Begányi Ferenccel, Házy Erzsébettel és Andor Évával. A Mikó András rendezte produkció bő tíz évvel később még egy felújítást is megért, olyan neves énekesekkel, mint Sólyom-Nagy Sándor és Kukely Júlia. Az elmúlt 35 évben azonban sem az Opera, sem más társulat nem játszhatta a Porgy és Besst, ha nem felelt meg az előírásoknak. Ezt a jeget töri meg idei évadában a Magyar Állami Operaház, amikor kiváló magyar énekeseivel adja elő Gershwin remekművét.

A produkciót Almási-Tóth András rendezi, akinek véleménye szerint az „all-black cast” inkább kárára vált a darabnak, hiszen a megszorítás miatt alig került színre, s így kiesett az operavilág körforgásából. „Míg a előadói, színpadra viteli megoldások mára megújultak – hiszen máshogy játsszuk, énekeljük és szcenírozzuk Puccinit, mint 50 évvel ezelőtt –, ez az opera mindebből kimaradt, és nagyon steril a megvalósítása: csakis a Catfish Row-n és a ’30-as években játszódhatott, amitől átszövi egyfajta meseszerűség, és kiveszett belőle a valódi élet” – véli a rendező, aki újrafelfedezésként éli meg a művel való munkát, és merőben más környezetbe helyezi Porgyt és Besst. „Egy kényszerből kialakult helyen játszódik, ahol természeti katasztrófa vagy politikai üldöztetés következtében otthonukat vesztett emberek laknak. Ehhez az ideiglenes élettérhez nincs sok kötődésük, elvágyódnak onnan az ígéret földjére…” Az operában jelentős szerepet kap a kórus, olyannyira, hogy Almási-Tóth egyfajta oratóriumi értelmezését is érvényesnek tartja a néhány szólistával és énekkarral elmesélt történetnek. Ezt az elképzelést erősíti az emberi létezés, hontalanság, otthon és a boldogság keresésének témáját boncolgató szüzsé is.

A rendező munkáját Sebastian Hannak díszlet- és Lisztopád Krisztina jelmeztervező segítette. A Magyar Állami Operaház Énekkarát (megbízott karigazgató Csiki Gábor) és Zenekarát Dénes István vezényli. A főbb szerepeket Palerdi András és Bakonyi Marcell (Porgy), Létay Kiss Gabriella és Sáfár Orsolya (Bess), Balczó Péter és László Boldizsár (Sporting Life), Szegedi Csaba (Crown), Haja Zsolt és Fülep Máté (Jake), Rőser Orsolya Hajnalka és Fodor Beatrix (Clara) alakítja. Az előadás táncbetéteiben a Magyar Nemzeti Balett kiváló művészei – Boros Ildikó, Földi Lea, Kozmér Alexandra, Popova Aleszja, Bajári Levente, Balázsi Gergő Ármin, Kekalo Iurii, Kerényi Miklós Dávid, Oláh Zoltán és Timofeev Dmitry – működnek közre, a koreográfiát Barta Dóra, a badora dance company és a Kecskemét City Balett készítette.

A minden túlzás nélkül történelminek és világszenzációnak számító premier remélhetőleg kitapossa az utat a világ dalszínházai számára, hogy minél több helyen csendülhessen fel ez az előadásra érdemes opera.

Szemelvények a Porgy és Bess nemzetközi visszhangjából:

„Ezt a döntést a művészeti vezetésre kellene hagyni akár itt (az USA-ban), akár máshol a világban, és nem jogi megkötésnek kellene lennie.” Donal Henahan, New York Times, 1985

„A történet legalább annyira alkalmazható a nem fekete közösségekre is, és ezt széles körben elismerik. Ez egy nagyon emberi történet. Lehet, hogy az 1900-as évek fekete déli államaiban játszódik, de a benne lévő érzelmek egyetemesek.” Clarke Peters, énekes (idézi: Kurt Barling, BBC, 2006)

„Ez történelmi pillanat – állítja a zenei rendező, Gareth Valentine, aki szinte légfrissítővel fújta le a partitúrát, új táncbetéteket hangszerelt (miközben az eredetiben nincs is tánc), a zenekar létszámát 55-ről 20-ra csökkentette (szintetizátorokat segítségül hívva), és a női szólamokat mélyebbre transzponálta, mert véleménye szerint a szólamok túl magasak ahhoz, hogy érteni lehessen őket.” Az Independent cikke (2006) Trevor Nunn új produkciójáról

„Ennek az operának a modernizálása, a történet áthelyezése sosem volt egyszerű. Ez abból adódik, hogy Gershwinék ragaszkodtak ahhoz, hogy mindig all-black cast énekelje – ami nem probléma egy fokvárosi produkciónak.” The Scotsman, 2010

„A világon bármelyik színháznak, ha valóban a közösség szolgálatában áll, az adott közösséget kell tükröznie.” Charles Packard, a coloradói Aurora Fox Culture Center igazgatója (idézi: Stephanie Wolf, Colorado Public Radio, 2016)

„Egy operában igenis számít a megjelenés. De a hang, a művészi kifejezés és a drámai jelenlét még inkább számít.” Anthony Tommasini (idézi: Georg Predota, Interlude, 2017)

„Talán itt az ideje, hogy a Gershwin-jogtulajdonosok véget vessenek ennek a direktívának. Az elmúlt negyven évben az operavilág egyre inkább a nem hagyományos szereposztások felé mozdult el. Ha Leontyne Price képes volt tinédzser korú gésát kiválóan alakítani a Pillangókisasszonyban, miért is ne lehetne Bess fehér szoprán?

Simon Estes basszbariton, aki nyíltan beszélt az ő és más fekete művészek küzdelméről az opera világában, úgy érzi, hogy az all-black megszorítás csak árt mind a Porgy és Bessnek, mind a feketék integrációjának. „A zene nem ismer színeket” – mondta egy telefoninterjú során. „Talán végletesnek tűnik, de szinte alkotmányellenes, hogy a Porgy és Besst csak fekete énekesek adhassák elő.” Mr. Estes büszke arra, hogy a Zürichi Opera 1977-es olyan produkciójában szerepelhetett, amely az előírások ellenére vegyes szereposztással 25 teltházas előadást tartott. Mr. Estes éveken át szigorú kritikával illette azokat az operatársulatokat, amelyek ellenálltak annak, hogy fekete művészekkel énekeltessék a szerepeket, amelyhez hangban illettek volna. Ugyanígy nyilatkozott a Porgy és Bessről. „Színesbőrűek is kiválóan énekelhetik a Porgyt” – mondta. „Fehérek is kiválóan énekelhetik.” Nehéz vitatkozni érvelésével.

A Porgy és Bess nem népi opera; ez egy nagyszerű opera. Senkit nem lenne szabad faji alapon eltiltani attól, hogy színpadon előadhassa.

Természetesen úgy tűnhet, hogy a művet fekete művészekkel előadatni biztosíthatja annak autentikusságát. Viszont egy opera drámaisága soha nem az ilyesfajta valósághűségen alapszik. Mélyen megérintő lehet a Bohéméletet olyan fiatal művészek előadásában látni, akik tényleg szegényes bohém művészekként jelennek meg. Az operarajongók mégis tökéletesen elfogadják Luciano Pavarottit egy éhező párizsi költő szerepeében, csak hogy Rodolfo szárnyaló melódiáit hallhassák vele, és hogy belemélyedhessenek a mű esszenciájába.

Mi a helyzet azokkal az operákkal, ahol a bőrszín fontos eleme a történetnek, mint Verdi Otellójában. Egyik legjobb produkciójához Ms. Caldwell Shirley Verrett fekete szopránt szerződtette Desdemona szerepére a fehér James McCracken által megformált Otello mellé. Ms. Verrett bőrét sminkkel világosították; McCrackent sötét testfestékkel borították be. Nem számított a bőrszín, az éneklés volt a fontos. Néhány ütem az első felvonás szerelmi kettőséből, és a közönség máris le volt nyűgözve.

Ma már nehéz elképzelni bármely operatársulatot, amelyik habozna szerződtetni bármilyen bőrszínű hangilag tehetséges művészt.” Idézetek Anthony Tomassini írásából, New York Times, 2002

„Csodálatra méltó vállalkozás, amit mi az Opera Europa részéről igencsak támogatunk. Önökhöz hasonlóan én is úgy vélem, hogy ez az opera a 20. század egyik legnagyszerűbb zenei és drámai műve, mely egyetemes üzeneteket hordoz.

(…) van egy elfogadott szokás, miszerint, ha eltérő feltételek mellett mutatnák be olyan országokban, mint Németország vagy Ausztria, a jogtulajdonsok időnként lazítottak a megszorításokon annak érdekében, hogy más közösségek is élvezhessék a művet.

Mivel a Magyar Állami Operaház magyar énekesekkel kívánja bemutatni a művet, előnyös lenne, ha a jogtulajdonsok a szereposztásra vonatkozó feltételektől eltekintenének, ahogyan azt már megtették más európai előadások esetében. Nem arról van ugyanis szó, hogy [az Opera] megtagadja fekete művészektől a munkát, mint inkább lehetővé teszi, hogy ennek a csodálatos műnek az üzenete újabb közönségekhez is eljusson.” Idézetek Nicholas Payne (igazgató, Opera Europa) Ókovács Szilveszter főigazgatónak írt leveléből, 2018



Fotók: Rákossy Péter