Mefistofele
2015. május 28., csütörtök 19:00
Ajánló
Opera három részben, olasz nyelven, magyar és angol felirattal
Goethe Faustjának számtalan zenei feldolgozása létezik, amelyek közül minden bizonnyal Arrigo Boito Mefistofele című operája áll legközelebb a drámai költemény szellemiségéhez. A zeneszerzőt komolyan érdekelte a metafizika, nem meglepő tehát, hogy beleszeretett Goethe monumentális művébe, különösen Mefisztó alakjába, s őt tette meg operája középpontjának. Az Isten és a Sátán közötti harcot, illetve az emberi lét misztériumát sokrétűen feldolgozó mű filozofikusságát jól példázza Hamvas Béla néhány sora, melyet Kovalik Balázs, az opera 2010-es lélegzetelállító előadásának rendezője idéz: „A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a végtelen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk.” A zeneszerző, aki a librettót is jegyzi, jelentős költőnek is bizonyult: kiváló operaszövegkönyveket írt, például Verdi számára az Otellóét, a Falstaffét, részben a Simon Boccanegráét, valamint Ponchielli számára – álnéven – a Giocondáét.
Részletek
- Helyszín
- Magyar Állami Operaház
- Dátum
- 2015. május 28.
- Kezdés ideje
- 19:00
- Befejezés ideje
- 22:35
Cselekmény
Prológus
Az időtlen végtelenben kerubok dicsőítik az Ég Urát.
A Tagadás Szelleme lázadást szított a mennyben, ezért bukásra ítéltetett.
Mefisztó megvető kritikával illeti az Alkotót és dédelgetett teremtményét, az elbizakodott porszemet, amely értelemnek nevezi önnön fennhéjázó illúzióját, s embernek hívja magát. Olthatatlan tudásszomja, íme, Faustot is nyomorulttá és sóvárgóvá teszi; lázálmainak semmilyen tudomány nem szab határt, s immár emberfeletti szeretne lenni. Mefisztó fogadást ajánl az Úrnak, amelyben Faust lelke a tét. Az Égi Hangok elfogadják a kihívást, Mefisztó émelyegve hallgatja az aranyfürtös angyalkák negédes döngicsélését, s undorral hagyja el az eget.
A Mennyei Seregek himnusza harsogva tölti be a mindenséget.
A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a véletlen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk.
I. felvonás
A filozófiai tanulmányaiban megfáradt Faust a frankfurti piactéren mulatozó polgárok színes forgatagát figyeli a távolból. Végül benne is föllobban a lelkesedés, és elhagyva komor celláját, az életvidám tömegbe vegyül. Ám leszáll az alkony, a város elcsendesedik, s a kihalt utcákon hirtelen újra egyedül találja magát mester és tanítványa. Csak egy sötét ruhás alak követi őket, aki végül megtöri a tavasz szépségein merengő Faust ábrándozását, és fölfedi kilétét. A Tagadás Szellemének nevezi magát, a teremtő rombolásnak. Boldogságot ajánl a doktornak itt a földön, ha lelke fölött ő lehet majd az úr - odaát…
Az újkori nagy tudományos könyvtárak több millió kötetben felbecsülhetetlen szellemi erőfeszítés jeleit őrzik. És semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy e művek több millió kötete között egyetlen egy sincs, amelynek az emberiség életében realitása lenne. Az egész újkori humanitáskultúra, a lélektan, az irodalom és társadalomtudomány, a filozófia, a morál, az esztétika, a filológia, a vallástudomány teljes egészében és kivétel nélkül megvalósítatlan, sőt megvalósíthatatlan, soha realizálásra nem kerülhet, mert e művekből valóságot nem lehet tanulni.
Faustot vonzza az egyszerűség keltette szépség: Margitnak udvarol, akinek a mindennapi házimunkában elaprózódó életét földúlja a lovag közeledése. Míg Mefisztó a szomszédasszonnyal, Mártával vesződik, a lányt megbabonázza a doktor ál-filozofikus csábítása; hogy szerelmes éjszakát tölthessen Fausttal, elfogadja tőle az édesanyjának szánt altatót.
II. felvonás
Mefisztó a boszorkányszombat orgiájára kíséri Faustot, akit elkápráztat a lidércek vibráló fénye. A kárhozott népség örömmel üdvözli királyát, és kéjesen hallgatja annak cinikus jövendölését a Földgolyó pusztulásáról. Forog a kerék, kopognak a csontok, egyre féktelenebbül tombol az ördögi tánc, amikor látomás jelenik meg, melyben Faust a börtönben sínylődő Margitra ismer. Lelkifurdalását túlharsogja a társaság euforikus tivornyája.
Az újkori emberek külön-külön, főként az úgynevezett kultúraalkotók, a moralisták, tanárok, tudósok, papok, államférfiak mind meg vannak győződve arról, hogy igen magasrendű életet élnek. A szép és magas gondolataikból sem egyetemesen, sem egyénileg semmi nem valósul meg, intellektuális illúzió az egész, amely alatt gyakran ordináré, arrogáns, hencegő, hiú, lapos, nyegle, komisz, de minden esetben primitív ember él.
Gyermeke megöléséért s anyja megmérgezéséért Margitot halálra ítélték. A siralomházban töltött utolsó éjszakán érkezik megmentésére Faust, aki elborzadva talál őrületbe hajszolt kedvesére. Mefisztó megjelenésével szertefoszlik a távoli boldogságról szőtt hiú ábránd: Margit rémülten ismeri föl benne a Kísértőt. Undorral fordul el egykori kedvesétől, s utasítja vissza az általa kínált szabadulást. Elítéltetett.
III. felvonás
Az évezredek homályába veszett, eszményi Görögországban vagyunk, amely talán csak a költő fantáziájának szüleménye. Mefisztó Szép Heléna karjaiba vezeti Faustot, hogy feledtesse vele Margit emlékét. A királynét az érte vívott háború és vérontás víziója gyötri, amire Faust szerelmi vallomása nyújt gyógyírt. A klasszikus boszorkányszombat szerelmi rítusa elégíti ki szenvedélyüket, s emeli őket a realitás fölé.
Az élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Ha az életnek nincs értelme, akkor az ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre.
A megállapodás még nem teljesült. Jóllehet Faust kiélvezte a világ valamennyi örömét s utolsó órája közeleg itt e Földön, mégsem találta meg azt a percet, melyben megállította volna az időt. A halál pillanatában azonban szembe kell néznie önmagával; szellemét ekkor utópisztikus látomás ragadja el, amelyben megtalálja egész életének értelmét.
Az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Azt, hogy mit kell tenni, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők nem az új szellem feltalálására, hanem az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók.
Kovalik Balázs
