A vágy villamosa

Bevezetés

Tennessee Williams 1939-ben költözött New Orleansba; ezt követően ívelt fel drámaíróikarrierje Az üvegfigurák című darab (1944) sikerével. Ezután kezdett benne kikristályosodni Blanche DuBois karaktere: „Egy már nem egészen fiatal nő képe jelent meg előttem. Egy fotelben ült, egyedül, az ablak mellett, a holdfényben fürdette szomorú arcát, mivel lelépett a férfi, akihez hozzá akart menni. Azt hiszem, a nővérem inspirált, mivel őrülten szerelmes volt egy fiatalemberbe. (...) Elképesztően jóképű volt, és Rose teljesen odáig volt érte. (...) Találkozgattak, aztán a férfi egyszer csak nem telefonált többé. Ezután kezdett először romlani Rose mentális állapota. Ebből a látomásból született a Villamos.”

A darabnak – Williams műveire jellemzően – több életrajzi vonatkozása van. Stanley Kowalski karakterében Rose udvarlójának alakja mellett Williams apjának alkoholizmusa és agresszivitása is visszaköszön. (Egy pókerjátszmai verekedés során például kiharaptak egy darabot a férfi füléből.) Maga Williams is hajlamos volt a depresszióra, de szeretett nővére, Rose örökölte leginkább a neurotikus idegrendszert: skizofréniával kezelték hosszú éveken át, majd anyjuk, az idegileg szintén labilis Edwina beleegyezésével lobotómiát hajtottak végre a lányon, aki ezután élete végéig ápolásra szorult. Blanche DuBois alakjában megjelennek Williams anyjának és nővérének vonásai is: a kifinomult, szép déli lányé (Edwina) és a törékeny, mentálisan instabil nő (Rose) alakja.Tennessee Williams így nyilatkozott A vágy villamosa hősnőjéről: „Démoni teremtés volt. Túl nagyok voltak az érzelmei ahhoz, hogy el bírja viselni őket anélkül, hogy az őrületbe menekülne.” A darab ősbemutatóját 1947-ben tartották a Broadwayn. Egy évvel később a mű Pulitzer-díjat nyert, 1949-ben Londonban debütált, 1951-ben pedig Vivien Leigh és Marlon Brando főszereplésével elkészült az a mára kultikussá vált Elia Kazan-film, amely Tennessee Williams nevét egy csapásra megismertette az egész világgal. A 20. századi ember problémáiról zavarba ejtő nyíltsággal mesélő művet azóta is a legnépszerűbb amerikai drámák közt tartják számon.

A koreográfus koncepciója

Nagyon foglalkoztat már jó ideje, hogy úgy érzem, a modern balettet, a kortárs táncot nem igazán tudja a szívébe zárni a közönség. A 20. századi táncművek döntő többsége témáját tekintve elvont, absztrakt, cselekménnyel többnyire nem rendelkező egyfelvonásos mű, vagy nem is teljes felvonás, csak egy-egy pas de deux vagy 20 perces szösszenet, ami többnyire nem tudja megfogni, elvarázsolni a nézőket, mivel nehéz ezeken a műveken fogást találni. Ha azonban történetet komponálnánk a modern művekbe, aminek segítségével kapcsolódni tud a közönség a formához, akkor könnyebben kialakulna egy vizuális érzékenység, percepció annak megértésére, megérzésére, hogyan fejez ki a táncos érzelmeket, gondolatokat, érzeteket modernebb formanyelven. Ha ez az esztétikai rendszer nem alakul ki a nézőkben, akkor a modern darabok csak nagy, lila ködök maradnak.

Missziómmá kezdett válni, hogy tegyek valamit annak érdekében, hogy a kortárs balett érthetőbbé válhasson a közönség számára. 2008-ban egy este megnéztem a Tivoli Színházban a Tordy Géza által rendezett A vágy villamosa előadást. Ismertem persze már előtte is a darabot, és láttam korábban Elia Kazan 1951-es filmjét is, de ekkor döbbentem rá, milyen remek alapanyagul tudna szolgálni ez a színdarab egy kortárs balettelőadáshoz, és azonnal foglalkoztatni kezdett a téma. Úgy gondolom, hogy a meseszerű, romantikus balettek, a „rózsaszín vattacukrok” után, mint amilyen A hattyúk tava, a Giselle, a Csipkerózsika, A Szilfid, rettentő izgalmas lehet a közönség számára egy fajsúlyosabb librettóval, egy életszerűbb történettel találkozni: egy olyan nő drámájával, akivel talán könnyebben tudunk azonosulni. Blanche mindent elveszít, fokozatosan összedől körülötte a világ, eltörik benne valami. És valóban, sajnos egy pillanat alatt el lehet veszteni egy életet: a körülményeinket, az egzisztenciánkat, a szerelmet, egy barátságot. Bárkiből lehet Blanche.

Kellett egy szövegkönyv, amely pontosan leírja a darab szerkezetét. Sokszor összeültünk Déssel, újra és újra átbeszéltük oda és vissza, hogy mit hagyjunk ki az eredeti drámából, mit ne, mi lényeges, mi kevésbé. Ő a zeneszerző agyával gondolkodott, én a táncos agyammal, és így illesztettük össze a szövegkönyvet. Dés elmondta, hogy milyen vezérmotívumokban, hangszerekben gondolkodik, melyik részt milyen hangulatúnak, ritmusúnak szeretné, megbeszéltük, nagyjából milyen hosszúak legyenek az egyes jelenetek. Aztán ahogy megkomponált egy részt, feljátszotta szintetizátoron, elküldte, én pedig elkezdtem koreografálni.

A librettóban a közel tíz év során csak egyetlen dolgot változtattunk meg: miután kiderült, hogy mégis bemutathatjuk a Villamost, és friss szemmel átnéztük újra a szövegkönyvet, mindkettőnknek az volt a véleménye, hogy a darab legvégén, Blanche megőrülése után már nem kellene visszatérnünk a New Orleans-i valóságba és megmutatni, ahogy Blanche-ot elviszik elmegyógyintézetbe. Ugyanis a II. felvonás közepétől folyamatosan nő a feszültség, sűrűsödik a dráma, ami fölé egy ponton túl már képtelenség fokozni a jeleneteket. Úgy gondoltuk, hogy a mi darabunkban kioltaná a katarzist, ha az eredeti mű utolsó jelenetével fejeznénk be a darabot, ezért a mi befejezésünk eltér Williamsétől. Mi adunk egy menekülőutat Blanche-nak, és a nézőkre bízzuk, hogy eldöntsék, vajon mi történik vele.

Venekei Marianna

A zeneszerző gondolatai

Ritkán adatik meg olyan lehetőség egy zeneszerző életében, hogy balettzenét komponáljon, ráadásul épp egy ennyire izgalmas és nehéz lélektani drámából, mint A vágy villamosa. Félre is tettem minden addig tervezett feladatomat, és nekikezdtünk Mariannával a munkának. Elkészítettük a Williams-darab alapján a balett szüzséjét, és 2010 tavaszán elkezdtem írni a zenét. Hosszú menetelés volt ez 2010-től, de lehet, hogy minden úgy van jól, ahogy van: Marianna is azt mondta, hogy ez idő alatt is tovább ért benne a darab, tovább kristályosodott benne, hogy milyen világot, milyen táncnyelvet alkosson a műhöz.

Baletthez komponálni muzsikát abban más, hogy e két absztrakt műfaj, a tánc és a zene nyelvén kell elmesélni mindazt, amit a színdarabban szavakkal mondanak el. Ez különösen nehéz munka. Nagyon kellett ügyelnünk arra, hogy megtaláljuk azt az érzékeny határt, hogy mennyit és hogyan szabad megmutatni, hiszen ha didaktikussá válik a darab, az már inkább komikus hatású, mint érdekes. Sok más zenés műfajjal ellentétben itt a zene maga a történet, és ez rettentő izgalmas. A vágy villamosa 100 perces zenefolyamának minden taktusa és hangja a történetet meséli. Kiemelten fontos volt a komponálás során a motivikus gondolkodás. Például mind a négy főszereplőt végigkíséri a darabon egy adott hangszer: ezek a hangszerek jelenítik meg különböző árnyalataikkal a szereplők személyiségét, érzelmeit, indulatait. A műfajok közötti arányok megtalálása és a hangszerelés is nagyon izgalmas folyamat volt.

New Orleansban játszódik a darab – ezt természetesen figyelembe kellett venni, de semmiképp sem akartam leragadni a dixielandnél. Nem annyira a miliőre és korra, inkább a lélektani történésekre koncentráltam. Így aztán négy műfaj jelenik meg a zenében: jazz kamaramuzsika, jazz big band, kortárs kamarazene és túlnyomó részben kortárs szimfonikus zene. Már annak idején úgy döntöttünk, hogy nem élőben, hanem felvételről fog menni a muzsika, mivel a zenekari apparátushoz szükség van egy jazz combóra, két kézi ütőhangszeresre, legalább két szimfonikus ütősre, nagy szimfonikus zenekarra több mint negyven vonóssal, duplázott létszámú fafúvósokkal, rézfúvósokkal, továbbá cimbalomra, big bandre, férfi tenorra, kislányhangra stb.

Venekei Mariannának egy-két konkrét kérése volt a születő zenével kapcsolatban, de az anyag 90%-át rám bízta. Blanche és Stanley első találkozását például úgy képzelte el Marianna, mint amikor két nagy vad kerül egymással szembe a dzsungelben, és ütőzenét kért hozzá. Voltak a darabban olyan jelenetek, részek, amik egyértelműen hozták magukkal a zenei megoldást, a motívumot, a ritmikát, és voltak, amiken sokat kellett gondolkodni. Az együttélés monotonitásának ábrázolásánál például – ahogy Stanley és Blanche kerülgeti és idegesíti egymást a kis lakásban – egyből tudtam, hogy ezt repetitív zenével fogom megoldani. Volt azonban olyan rész is, ami nem volt ilyen evidens: például amikor a négy pasi pókerezik: ezt kihívás volt zenében megjeleníteni, de úgy érzem, sikerült megoldanom.

Tennessee Williams lineáris dramaturgiáját követtük, mivel éppen az az izgalmas a darabban, hogy fokozatosan derül ki Blanche múltja: megérkezik egy ismeretlen nő New Orleansba, ott áll egy szál bőrönddel. Mi az ő titka? Miért ilyen neuraszténiás, ilyen érzékeny? Ez csak lassan, a múltbeli események fényében válik világossá. Két idősíkban játszódik tehát a darab: a jelenben, ami főként a kis lakás szűk terében zajlik, és a múltban, amikor kitágul a tér és az idő, és nagy jelenetek elevenednek meg, sok táncossal – mint például az a bál, amelyen Blanche férje öngyilkos lett. Ezekkel a váltásokkal játszik a mi darabunk: szűk és tág, a kamara- és nagyjelenetek, a jelen és a múlt váltogatásával. Remélem, hogy a zenei motívumok is segítenek majd ezeknek az idősíkoknak a megértésében. Bízom benne, hogy az is megérti majd a történetet a modern tánc és a modern zene segítségével, aki korábban nem ismerte.

Dés László

Nemes István: Altató

Élt egy herceg rég,
Ki a hold kerekétől félt,
És a szíve mindig megrémült,
Ha az égre ezüst hold ült.

Élt egy herceg rég,
Ki az éji sötéttől félt,
S mikor ragyogott a vízben a hold,
A folyókba aranyport szórt.

Élt egy herceg rég,
Ki az éji sötéttől félt,
És hogy ne találjon rá a hold,
Fényes vára aranyból volt.

Minden alszik már.
Herceg, hold és vár.
Minden alszik már.