Anyegin

Bevezetés

Az Anyegin a legendás John Cranko egész estés koreográfiatrilógiájának legcsodálatosabb darabja. Bár közönségcsalogató alkotás a Rómeó és Júlia, illetve A makrancos hölgy is, az Anyegin az a mestermű, amelynek előadása a világ legnagyobb balett-társulatainak is hatalmas kihívást jelent. Nem lehet véletlen, hogy olyan nagy presztízsű intézményekben, mint például a Metropolitan, a Covent Garden, a berlini opera vagy a bécsi opera, folyamatosan repertoáron tartják a koreográfus műveit, amelyek évtizedek óta hatalmas sikert aratnak. Ez az Anyegin esetében nemcsak Cranko csodálatos művészetét dicséri, hanem arra is rámutat, hogy Puskin költeménye a világirodalomnak egy olyan gyöngyszeme, amely örökérvényű emberi viszonyokat és helyzeteket ábrázol. Cranko olyan magától értetődő formában álmodta táncba a történetet, hogy szinte nem is szükséges, hogy ismerjük Puskin halhatatlan irodalmi remekét. Puskin drámáját korábban még senki nem álmodta táncba, de létezett már az operaváltozat. És bár a balett kísérőzenéjét is Csajkovszkij zenéje adja, Kurt-Heinz Stolze egyetlen dallamot sem használt az operából. A komponista egyéb művei, legnagyobb részben az Évszakok-ciklus meghangszerelt változata szolgáltatja a balett zenei anyagát.

Az Anyegin az idő múlásával nem kopott meg, a mai napig számtalan kitűnő táncos tartja szerepálmának Anyegin és Tatjána figuráját, és ez nemcsak a témának, de annak is köszönhető, hogy Cranko valamit nagyon pontosan tudott nemcsak a balett technikájáról, hanem az emberi lélek mélységeiről is. Mintha tizedmásodpercre mérte volna a dramaturgiai pontokat, hogy ne is mondjon túl sokat, mégis markánsan kiemelje a cselekmény fő vonalait. Nagyon jól tudta és értette, hogy mindezt hogyan adagolja a közönség számára a tánc nyelvén. Olyan látványos és bravúros színpadi megoldásokat talált ki, mint például a tükörjelenet, amikor a nézők számára valóban úgy tetszik, mintha egy tükör lenne a színpadon, pedig csak egy „duplikált” Tatjánát látunk a képzeletbeli tengely egyik és másik oldalán. Emellett a koreográfiai lépésanyag igen gazdag, a közönség mégis könnyen értelmezi, a táncosoknak ugyanakkor kihívást jelent. A Magyar Nemzeti Balett először 2002-ben, majd 2012-ben újraálmodott külsőben mutatta be John Cranko művét, amely egyrészt Thomas Mika jelmez- és díszlettervező aprólékos munkáját dicséri, másrészt az OPERA díszlet- és jelmezműhelyében, valamint a varrodában dolgozó kollégák munkáját, akik mindezt világszínvonalon valósították meg. Az Operaház 2022-es újranyitásának köszönhetően a balett ez utóbbi látványvilággal élvezhető az Ybl-palota színpadán.

Krupa Zsófia

John Crankóról

John Cranko váratlan – szívinfarktus miatt bekövetkező – halála, mely akkor történt, amikor társulatával repülővel utazott hazafelé az Egyesült Államokból, annyira megrázta a Stuttgarti Balett tagjait, hogy csak hosszú évek múltán tudták kiheverni a traumát. A stuttgarti együttest Cranko hozta létre, majd a nyugat-németországi balett-társulatok élvonalába vezette, s egyúttal a várost is a klasszikus tánc egyik nemzetközi „fővárosává” tette. Ő volt az úgynevezett „stuttgarti balett-csoda” atyja. Ugyanakkor a társulat tagjai számára is apafigurának számított; még most is jól emlékeznek arra, milyen jól tudta csapattá szervezni és egyénre szabott módon fejleszteni a táncosokat. Egy ilyen egyedülálló személyiség elvesztése olyan űrt hagyott maga után, mely a művészetre nézve is következményekkel járt – és az őt követő vezetés alatt nyilvánvalóvá is vált. Glen Tetley 1974-től 1976-ig tartó időszaka sikertelennek és nem túl szerencsésnek bizonyult, mindannak ellenére, hogy ezalatt Tetley számos jelentős művet alkotott. Mivel Cranko vezetése idején a Stuttgarti Balettre túlságosan nagy hatást gyakorolt a személyisége, a társulat később nem tudott egy új vezetési stílust elfogadni sem a színpadon, sem a kulisszák mögött. Az együttes csak akkor találta meg a helyét, amikor Tetley utódjaként Marcia Haydée vette át a Stuttgarti Balett igazgatását, és egyértelműen kinyilvánította, hogy Cranko örökségét szándékozik ápolni és továbbvinni.

John Cranko nem volt teljesen ismeretlen, amikor Stuttgartba érkezett, hiszen addigra Nagy-Britanniában fiatal és ígéretes koreográfusként nagy hírnevet tudhatott magáénak; 1958-ban ő állította színpadra Prokofjev Rómeó és Júliáját a Milanói Scala társulatánál. Benjamin Britten művének, a Pagodák hercegének premierjének köszönhetően, melyet a brit Királyi Balett számára rendezett meg 1957-ben, vendégkoreográfusi meghívást kapott a Württembergi (ma: Stuttgarti) Színháztól 1960-ban. A színház igazgatója, Walter-Erich Schafer, akinek a közreműködése nélkül Cranko és társulata későbbi sikere elképzelhetetlen lett volna, 1961-ben, a Pagodák hercege bemutatóját követően kinevezte Crankót a színház új balettigazgatójává. Crankót megelőzően, aki haláláig maradt ebben a pozícióban (illetve időközben megszakításokkal a müncheni Bajor Állami Opera Balett főkoreográfusa is volt), Nicholas Beriozoff már sokat tett annak érdekében, hogy az alapokat lefektesse. Mindezek ellenére Stuttgart, akárcsak a háború utáni Németország egésze, nagyrészt ismeretlen volt a balettvilág számára. A többi nyugat-német város számára példaként szolgált az, ahogy John Cranko olyan baletthagyományt teremtett, mely alapítójának halála után is megmaradt. Nem valószínű, hogy Nagy-Britanniában bármikor is hasonló lehetőséget kaphatott volna.

John Crankónak, aki már kapstadti diákkorában elkezdett koreográfiával foglalkozni, különleges érzéke volt a több felvonásos, narratív balettek rendezéséhez. Számos ilyen típusú művel gazdagította a nemzetközi repertoárt, és ezek mind a műfaj klasszikusaivá váltak. Cranko meg volt róla győződve, hogy a meglévő szűkre szabott repertoár állandó bővítésre szorul. A legkiemelkedőbb munkái között említhetjük Prokofjev Rómeó és Júliáját (a stuttgarti változatot, melynek főrendezőjeként 1962-ben a sajtó és a közönség elismerését egyaránt kivívta), az Anyegint, melyet Csajkovszkij zenei montázsához koreografált (a premiert 1965-ben tartották, és 1967-ben átdolgozásra került), továbbá a Makrancos hölgyet (mely 1969-ben született Domenico Scarlatti zenéjével és Cranko munkatársa, Kurt-Heinz Stolz átdolgozása alapján). Ezeket a baletteket jelenleg is számos nemzetközi társulat táncolja, míg Cranko egyéb nagy balettjei, A hattyúk tava, A diótörő és a Carmen a stuttgarti együttes megítélése és repertoárja szempontjából tekinthetők lényegesnek.

A Stuttgarti Balett rendszeres együttműködése más koreográfusokkal – többek közt Peter Wrighttal, aki a társulat balettmestere volt az idő tájt és 1966-ban színpadra vitte Giselle interpretációját, valamint Kenneth MacMillannel – része volt Cranko stratégiájának. Ezenkívül továbbfejlesztette a társulat technikai tudását, és meghatározó szerepet játszott olyan táncosok pályájában, mint Marcia Haydée, Ray Barra, Birgit Keil, Egon Madsen, Richard Cragun és Heinz Clauss. A Noverre Society hathatós támogatásának köszönhetően különös figyelemmel kísérte olyan fiatal koreográfusi tehetségek előmenetelét, mint John Neumeier, Ashley Killar, Gray Veredon, és Jiry Kylián. Ezen felül a Noverre Society segítségét arra is felhasználta, hogy a közönség mind szélesebb rétegeit megismertesse a klasszikus balettel, és szakavatott rajongókká tegye őket.

Egyes korai művek, mint például a Pinapple Poll (1951) és a The Lady and the Fool (1954) mellett – mindkettő a Sadler’s Wells Theatre Ballet-nél kerültek legelőször bemutatásra –, számos stuttgarti darab tekinthető kimagasló jelentőségűnek Cranko egyfelvonásos rövid balettjei közül, pl. a Jeu de cartes, Opus 1 (1965) és a Brouillards (1970). Cranko kísérletező kedve különösen nyilvánvalóvá vált a Presence-ben (1968), amelyből a Bernd Alois Zimmermann német zeneszerzővel folytatott együttműködés eredményeként született meg, és amely, más művekhez hasonlóan, jól példázza Cranko humorérzékét és játékos mozgásvilágát, mely még Németországban sem vesztette el az angolos jellegét. A Die Befragung (1967) és a Spuren (1973) Cranko társadalomkritikájáról tanúskodik, az Initialen R.B.M.E. (1972) pedig a koreográfus „saját” szólistái, Richard Cragun (R.), Birgit Keil (B.), Marcia Haydée (M.) és Egon Madsen (E.) előtti tisztelgésnek tekinthető.

John Cranko stílusa nem gyakorolt akkora hatást a balettre, hogy egy új táncnyelv kialakításáról beszélhetnénk. A klasszikus tánc alapjaira támaszkodva dolgozott, melyet úgy igyekezett átalakítani, hogy megfeleljen a kor szellemének. George Balanchine neoklasszicizmusa Cranko koncertműveiben érhető tetten (pl. L’estro Armonico to Vivaldi (1963)). Mindazonáltal a fokozottan drámai és kifejező pas de deux-k tekinthetők leginkább jellegzetesen „crankóinak”, mivel azok a nagybalettekben fordulnak elő. Ezenkívül Cranko balett-társulati vezetőként és az új, egész estés balettek alkotójaként gyakorolta a legnagyobb hatást – nem kis mértékben a Hamburgi Balett korábbi igazgatójára, John Neumeierre. Cranko vezetése alatt számtalan koreográfus, rendező, balettmester, oktatási szakember és táncos emelkedett ki a Stuttgarti Balett környezetéből, akik szintén jelentősen hozzájárultak a klasszikus tánc fejlődéséhez a Német Szövetségi Köztársaságban. A Württembergi Színházhoz kapcsolódó balettiskola, melyet Cranko balettmesterének, Anne Woolliansnek a segítségével hozott létre a nagy nemzetközi iskolák mintájára, az első igazán szakmai jellegű szakakadémia volt az NSZK-ban. John Cranko szerepét, mely nemcsak Németországban, de a nemzetközi táncvilágban is érezhető volt, nem lehet eléggé hangsúlyozni. S ily módon jelenléte a mai napig érezhető.

Horst Vollmer
(International Dictionary of Ballet. Detroit: St. James Press, 1993)