Best of Puccini

Bevezetés

„...E bolond itt Schicchi Gianni [...] / És vágyát aztán úgy elégítette, / hogy másnak vette formáját magára, [...] a meghalt Buoso Donati alakját, / hogy testamentumát ő megcsinálja” – rajzol meg egy tragikus sorsot Dante a Pokol 30. énekében (Babits Mihály fordítása). Puccini vígoperája több szempontból nézve is remekmű: a sziporkázó zene és az eleven szöveg viszonya különösen szerencsés (Ashbrook szavaival élve „partitúrája higanyként alkalmazkodik minden mozzanathoz”), ugyanakkor (tegyük hozzá) a zene humorának hőfoka szöveg nélkül is nyilvánvaló, mivel a commedia dell’arte hagyományos közhelyrendszere különösen egészséges módon olvad bele a darab jellemeibe. Az ismétlések finom hálózata még inkább megerősíti az opera buffa karakterek egységességét. Arról nem szólva, hogy Puccini zseniális parodista is. S ehhez még érdemes hozzáadni azt az etikai átváltozást is, melyet a dantei szigorú ítélet felszámolása jelent a lelemény és a komikus emberi esendőség javára.

Schicchi nem csupán egy leleményes, színészi képességekkel megáldott végrendelet-hamisító, hanem Lauretta és Rinuccio „halálos” szerelmének és saját szerencséjének katalizátora is. A szerelmi segítségnyújtásban ludas a valaha írt egyik legcsodálatosabb operadallam is: nevezetesen Lauretta áriája („O mio babbino caro”). Schicchi személyében egy új társadalmi réteg bújik a régi bőrébe, miközben immár minden a reneszánsz tavaszán bontakozni kezdő Firenze életigenléséről szól. Paradox módon egyszerre szembetűnő az opera tabló- és festményszerűsége, illetve a helyzetből fakadó sodró erejű lendület. Mintha egy gyorsan pergő, végtelenül humoros film burleszk cselekményébe csöppennénk. A halottsirató, a szokásos rítus fokozatosan fordul át képmutatásból apokaliptikus káoszba, hogy aztán egy kényszerű, leleményes cinkosságban találjon új rendezőelvet. A normatív viselkedés és a szabályok betartása könnyíti meg a tréfa sikerét is: a spontaneitást (a szerelem, a rokonok dühe) is e keretek közé kell beszorítani. A nyelvi regiszterek változatossága (törvénycikkely-idézés, latin testamentumalkotás, a szerelem és a düh spontaneitásának nyelve, költői látomás) a legenergikusabb szatírák sorába emeli a művet. Külön érdekesség Lauretta ártatlanságának védelme: Schicchi a bűntény idejére Laurettát folyamatosan eltávolítja, például kiküldi madarat etetni az erkélyre. Kétségtelen, hogy az opera az olasz madár szó erotikus jelentésével is játszik, ám Lauretta és Rinuccio szerelmének idilli világa mégis egy külön szigetet képvisel a „bűn” tengerében. Ezen az „ártatlan” szigeten épül föl majd valami reményteli és új: egy új város, egy új életérzés.

Csehy Zoltán (Opera138)

Rendezői koncepció

Firenzében játszódik, de korántsem Dante korában Puccini egyik legnépszerűbb operájá­nak új feldolgozása. A produkció rendezője, Toronykőy Attila több évtizedes gyakorlattal a háta mögött jól tudja és érzi, mitől válhat az Isteni színjátékban is megörökített sztori izgalmassá a fiatal nézők számára. „Mindig is zavart az opera korszerűsített színpadi feldolgozásaiban, amikor Buoso Donati ha­lottas ágya körül elkezdenek egy öszvéren meg a signai malmon civakodni az örökségre vágyó rokonok” – mondja a rendező. „Az ingatlanok, a pénz, a vagyontárgyak még hagyján, de mi az, aminek ma olyan jelentősége lehet, mint egykor egy igavonónak és egy malomnak?” Ez a kiindulópontja a rendezésnek, és mivel a [szkikki] 2.0 célközönségét diákok alkotják, a színpadon látottakat és hallottakat az ő számukra kell vonzóvá tenni. Fontos minél köze­lebb hozni a játékot a nézőkhöz, ami ezúttal szó szerint is megtörténik a különleges térel­rendezés jóvoltából. A rendező hisz a színház ismeretterjesztő erejében: a képzőművészeti utalások, a reneszánsz alapokon nyugvó díszletek fejlesztik az ifjú nézők vizuális kultúráját.

Ebben az értelmezésben a dúsgazdag Buoso Donati főleg vastag pénztárcájáról híres. A környezet, ahol él, megidézi a középkor és a reneszánsz világát, de közben felismerhe­tően mai. Az öszvér és a malom „kortársiasítása” szokatlan, új megoldásokat szül a szín­padon. Egy olyan típusú ember, mint a mi Donatink, sokkal kézzelfoghatóbb, látványosabb értéktárgyakba fekteti a pénzét. Hogy pontosan mibe, az kiderül az előadásból, de a min­denre elszánt rokonok motivációja is érthetőbbé válik: olyan dolgokat kerestünk, amiért sokan lennének hajlandóak szinte bármire. A rendező szeret világos viszonyokat teremteni a színpadon, így amíg Puccininél Donati már halott, amikor a rokonok betoppannak, az új produkcióban megjelenik még életében. Ez azonban megbolygatja a dramaturgiát, hiszen a halott felöltöztetését és ágyba fek­tetését – ami sok Gianni Schicchi-előadás leghumorosabb pillanatait hozza – újra kel­lett gondolni, így például Buoso Donati ágy helyett hatalmas íróasztala mellől diktálja a végrendeletét.