Carmina Burana

Beuerni dalok

A Carmina Burana, azaz a „beuerni énekek” címet viselő gyűjtemény latin, ófelnémet és ófrancia nyelven írt, kivétel nélkül csak világi témájú vágáns dalokat tartalmaz, melyeket vándordiákok és szerzetesek írtak, javarészt a 13. században. A kézirat a 19. század elején került Münchenbe, itt publikálta J. A. Schmeller 1847-ben. Carl Orff (1895-1982) 24 dal szövegét válogatta ki a gyűjteményből Hofmann segítségével, anélkül, hogy törekedtek volna arra, hogy a dalok egy történetté álljanak össze. A keretes szerkezetű mű a forgandó Szerencséről éneklő, elementáris hatású O Fortuna tétellel kezdődik és zárul, a közte levő 23 dal pedig három fő téma köré szerveződik: 1) a tavaszi körtáncok hangulatát idéző „Primo Vere” / „Uf dem anger” („Tavasz” / „A réten”), 2) a vidám és játékos, olykor harsány „In Taberna” („A kocsmában”) és a csendesebben induló, majd ünnepélyes 3) „Cour d’Amours” („Szerelmi udvarlás”).

Bár a kódex tartalmazott zenei jegyzeteket, Orff ezekből egyet sem használt fel – önálló, eredeti zenét komponált a szövegekre. A műben tekintélyes létszámú vegyeskarral, továbbá gyermekkarral (pontosabban fiúkarral) egészülnek ki a szoprán, tenor és bariton hangra írt szólórészek. A középkori dallamvilágot idéző, mégis 20. századi hangzású muzsika egyszerű melódiákból építkezik, és az ostinato ritmusoktól kap egyedülálló, varázslatos hangzást. A szerző a hangszereléssel sem „spórolt”, a billentyűsöknél például két zongorára és egy cselesztára is szükség van, az ütős szekció pedig különösen figyelemreméltó: az öt játékost foglalkoztató ütőszólamban 5 timpani, 3 harang, 3 xilofon, kasztanyetta, triangulum, tam-tam dob, kisdob, gong és cintányér szólal meg a darab során.

Orff a következő alcímet adta a darabnak: „Cantiones profanæ cantoribus et choris cantandæ comitantibus instrumentis atque imaginibus magicis”, azaz: „Világi dalok szólóénekesekre és kórusra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel”. Ebből egyértelműen kiderül, hogy a szerző nem koncertszerű keretek között képzelte el a művet, hanem szcenizált színházi előadásra szánta, amelyben zene, szöveg, tánc és képzőművészet együtt hat a nézőre. Orff meg volt győződve arról, hogy a mű bemutatását nem fogják engedélyezni, mivel a darab „nem német”. 1937. június 8-án magánkívül volt az idegességtől a Frankfurti Operaházban tartott ősbemutatón. (A darabot a szerző elképzeléseinek megfelelően szcenizált formában adták elő.) A Carmina Burana sikert aratott, hamarosan Németország több városában bemutatták, és csakhamar a náci birodalom egyik legkedveltebb zenéjévé lépett elő. Nemzetközi sikert a II. világháború után ért el, és azóta is az egyik legnépszerűbb komolyzenei műnek számít, amelyet leggyakrabban oratorikusan adnak elő, de az ősbemutató óta számos izgalmas produkció született belőle: megannyi klasszikus és modern előadás és koreográfia, valamint egy film is: Jean-Pierre Ponnelle 1975-ös filmalkotása, amely Orff 80. születésnapjára készült. Az OPERA 2018-ban bemutatott produkciója azonban az első, amelyben a teljes mű 3D video mapping látvánnyal tárul a nézők elé.

Kenesey Judit

Mágikus képek 3D-ben – interjú a produkció művészeti vezetőivel

Zászkaliczky Ágnes festő- és orgonaművész és Bogányi Tibor karmester– gordonkaművész közel 20 éve munkálkodnak közösen azon, hogy a komolyzenei hangversenyeknek szélesebb közönségréteget nyerhessenek meg azáltal, hogy koncerteket egyedülálló vizuális élménnyel gazdagítanak: a zenéhez Zászkaliczky Ágnes válogat projekciós anyagot kimondottan az adott zenedarabokra készített festményeiből. A Magyar Állami Operaház felkérésére készült el eddigi legnagyobb szabású vállalkozásuk, a Carmina Burana szuperprodukció, amelynek látványvilágát a világhírű, budapesti központú Freelusion Stúdióval együtt alkották meg. Nemcsak Carl Orff életművében, de talán az egész 20. századi zeneirodalomban a Carmina Burana a legnépszerűbb és máig legtöbbet játszott hangversenymű. Önök szerint mi a darab sikerének titka?

B. T.: Orff rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozik, amelyekkel lenyűgöző hatást képes elérni: letisztult zenei motívumokat, rengeteg ritmusképletet és ismétlést használ, a zene hangulata pedig a középkort idézi meg. Ezeknek a hatásoknak az összessége olyan erőteljes anyaggá áll össze, amely a legelső pillanattól lehengerli és a székbe szegezi a hallgatót.

Z. Á.: A Carmina Burana egy könnyen befogadható, fülbemászó darab. Egyfajta ősi, mágikus ritmika van benne, ami mindenkit rabul ejt. Az első tételét szinte mindenki ismeri, és feltehetőleg emiatt a tétel miatt kíváncsi az emberek nagy része a teljes műre.

B. T.: Karmesterként 4-5 éve találkoztam először a darabbal. Előtte jó ideig kerültem, mivel gyerekkoromban elég sok silány előadásban hallottam. Egy svájci turné kapcsán kezdtem el vele először foglalkozni, akkor éreztem meg az erejét. Már akkor megfordult a fejemben, hogy ha a mű már önmagában ilyen hatásos, még inkább kiteljesedhetne egy komplexebb előadásban.

Orff eredeti elképzelése szerint a művet összművészeti színházi előadásnak szánta a szöveg-zene-mozgás-látvány egységében. Az OPERA produkciója ehhez híven mutatja be a darabot. Hogyan készült?

B. T.: Az alapkoncepciót Könnyű Attila forgatókönyvíróval hármasban dolgoztuk ki, majd rátaláltunk a Freelusion csapatára, akiknek egyedülálló technikai és művészi szakértelmével új szintre emelhettük a „vizuális koncertek” koncepcióját. Ennek az együttműködésnek köszönhetően egy olyan real time háromdimenziós vizuális anyagot dolgoztunk ki, ami tökéletes összhangban van a zenével.

Z. Á.: A koncepció lényege az, hogy nem a látvány diktálja a tempót, hanem a zene: nem a karmesternek kell „lekísérnie” egy kész filmet vagy animációt, mint például sok filmzenei koncerten, hanem a zene áll az első helyen, és minden más ehhez alkalmazkodik. Egy olyan animációt kellett tehát létrehozni, amely alkalmas arra, hogy a koncert alatt, élőben követhesse a zenét.

B. T.: Egy karmester akkor tud igazán kiteljesedni egy előadás közben, ha lehetőleg semmi sem befolyásolja abban, milyen tempókat vegyen, mekkora szüneteket tartson stb. A zene egy élő organizmus, aminek meg kell hagyni a teljes szabadságot: nem a zenének kell a technikához igazodni, hanem a technikának kell kiszolgálnia a muzsikát. A mi alkotócsapatunk azért egyedülálló, mert tökéletes egyensúlyban tudunk gondolkodni zene-látvány-mozgás egységéről. Az a személy, aki az előadások alatt a vezérlőpultot kezeli, egy monitoron keresztül látja és követi a karmestert, és az ő ütéseire – pontosabban egy kicsit azok elé, hiszen a monitor képe késik az élő előadáshoz képest! – adja be a különböző vetítési jeleket, hogy azok pontosan a megfelelő zenei helyeken jelenjenek meg a színpadon. Vannak viszont részek, ahol Ági élőben, szabadon alakíthatja a látványt: bizonyos effektusokkal játszhat, színezheti az animációkat, és változtathatja azok tempóját is. Elengedhetetlen tehát, hogy zenei végzettségű szakember kezelje a vezérlőt, aki ugyanakkor otthon van a vizuális művészetben is, hogy élőben, önállóan, szabadon tudjon képeket „festeni” a darab bizonyos részei alatt. Ebből adódóan a Carmina Burana-előadások nem lesznek 100%-ig egyformák – minden este egyszeri és egyedülálló élmény lesz. Ezzel a technológiával forradalmasítani lehet a klasszikus zenei előadásmódot, hiszen a video mapping kiválóan alkalmas arra, hogy koncerteket, operákat teljes egészében, kulisszák és bonyolult díszletek nélkül, egyedülálló látványvilággal állíthassunk ki. Ez egy rendkívül újszerű dolog, amire már kezd felfigyelni a világ, de ez a fajta speciális kiállításmód még gyerekcipőben jár. Épp ezért a Magyar Állami Operaház számára is nagy presztízs, hogy ezzel a technológiával mutat be egy produkciót, és erre reményeink szerint a nemzetközi sajtó is felfigyel majd.

Orffnak nem volt szándéka, hogy az általa összeválogatott 24 dal között dramaturgiai kohézió legyen. Önök sem törekedtek arra, hogy egy történetté álljanak össze a dalok, szövegek. Milyen koncepció alapján dolgozták ki az előadás látványvilágát?

Z. Á.: Orff rendkívül érzékletesen követi és kifejezi a dalok mondanivalóját a muzsikában. Ha ezen felül a vetítésben vagy a tánccal szájbarágósan, szóról szóra illusztrálnánk a szöveget, vagy egy „hollywoodi filmet” vetítenénk, attól banális giccsé válna az előadás. Épp ezért, az orffi koncepcióból kiindulva olyan „mágikus képeket” válogattunk ki, amelyek erősítik, de nem nyomják el a zene hatását, és nem illusztrálják, hanem elmélyítik a szöveget.

B. T.: A három nagy téma mentén szerveződik a vetítés hangulati dinamikája. Tekintve, hogy egy teljesen magyar kiállítású produkcióról van szó, alkotóktól az előadókig, a képeket elsősorban a magyar motívumrendszerből válogattuk.

Z. Á.: Olyan ősi szimbólumokból építkeztünk, amelyek a magyar és az egyetemes jelképrendszerben is fellelhetők: megjelenik majd a főnixmadár, azaz az újjászületés, az örök körforgás szimbóluma, továbbá az életfa, a nap és a hold és a lótuszvirág is, amely meglepő módon nemcsak a keleti, hanem a magyar motívumok közt is megtalálható. Papp Tímeával, a Freelusion kiváló koreográfusával kidolgoztuk, hogy mely tételek alatt legyen tánc, amelyeket a Magyar Nemzeti Balett kiváló balettművészei táncolnak, és tavasz végén elkészültek a koreográfiák. A vizuális anyag pedig több dimenzióban jelenik meg: a térbeli és síkbeli felületeken felül a három szólistára és a mintegy 100 fős énekkarra is vetítünk. Reményeink szerint egy mágikus, virtuális valóságba repítjük el a nézőket Orff elementáris muzsikája és az egyedülálló vizuális élmény segítségével.