Parasztbecsület

Messa di Gloria

Pietro Mascagni (1863–1945) már gyermekkorában érdeklődött a templomi zene iránt. 13 évesen írt egy Kyriét, 16 évesen pedig egy levelében számol be arról, hogy barátjával közösen misét komponálnak. Később, milánói tanulmányai alatt motettát és miserészleteket írt, melyet mintegy megkoronáz a Messa di Gloria. Ez a miséje nemesen egyszerű, őszinte, dallamos alkotás. Bár miséről van szó, nem a zeneszerzők által leggyakrabban alkalmazott öttételes tagolással, hanem tizenhét részre osztva készült el. A zeneszerző ugyanis magát a Gloria tételt nyolc tételre tagolta – nem véletlen a címadás.

A darabot jellemzi a szép hangszerelés, az egyszerű harmóniavezetés, mely nem mellőzi persze a romantikus harmóniafordulatokat. Mégis könnyen érthető, áttetsző, fülbe mászó muzsikáról van szó, mely – érthetetlen módon – ugyan ritkán játszott, melódiái mégis szinte slágernek, ismerősnek tűnnek. Mascagni érzékelhetően énekesekben gondolkozott, amikor a tenor és basszus szólistára, illetve kórusra komponálta művét, és jól énekelhető szólamokat írt a számukra. Érdekes, hogy az énekkar nem a szokásos négy szólamból, hanem csupán három szólamból áll össze: a komponista nem írt szoprán és alt szólamot, csak mezzoszopránt (azaz kontraaltot, ahogy ő nevezi, melyet akár kisfiúk is énekelhetnek), tenort és basszust. Így a nem túl magas női kari szólam még a nem képzett hangú énekesek, a templomi kórusok számára is énekelhetővé teszi a művet. A darabban, főleg annak zenekari anyagában számos drámai hatású zenei effekt megjelenik, így a Credóban a keresztre feszítés pillanatai. Ugyanígy kiemelt momentum a koncertmester hegedűszólóját tartalmazó csodálatos rész a Benedictus előtt, ahogyan egy ponton a trombita szinte áriaszerű szólóállása is. A szerző nem írt túl sok, előadásmódra vonatkozó utasítást, így tulajdonképpen a megvalósítást rábízza a karmesterre, előadókra, nagy szabadságot hagy a zenészeknek, saját ízlésüknek.

Mátrai Diána Eszter

Parasztbecsület

1888. júliusában Edoardo Sonzogno, az egyik vezető milánói zeneműkiadó versenyt írt ki olyan fiatal zeneszerzők számára, akiknek még nem mutatták be operáját, hogy versenyezzenek a két fődíjért, melyek közül az első helyezettet 3000, a másodikat 2000 lírával jutalmazzák. Egy vagy két jelenetből álló egyfelvonásos operát vártak tőlük, kötetlen – akár víg, akár szomorú – témával. A három legjobb operát egy elismert zeneszerzőkből és kritikusokból álló öttagú zsűri volt hivatott kiválasztani. 1890. március 5-én este a bizottság kihirdette azt a három művet, amely Rómában bemutatásra kerül. Ez a három mű Niccola Spinelli Labilia, Vincenzo Ferroni Rudello és Pietro Mascagni Cavalleria rusticana című operái voltak.

Mascagni nevét akkoriban barátain kívül senki sem ismerte. Az akkor huszonhat éves zeneszerző két hónappal a pályaművek beküldésének határideje előtt hallott a versenyről. Ebből a két hónapból is sok időt vesztett azzal, hogy librettót szerezzen. Gyermekkori barátja, az irodalmár Giovanni Targioni-Tozzetti segítségét kérte. Az ő ötlete volt, hogy Giovanni Verga drámáját, a Parasztbecsületet vegyék alapul A librettisták egy, a falusiakból álló kórust hoztak létre, és bár csak a cselekmény bizonyos pontjain jelenik meg, jelenlétét szinte mindvégig érezni lehet. A szerzők lágyítottak kissé Verga stílusán: a párbeszédek kevésbé élesek, a szegények és gazdagok felszín alatt zajló ellentétét szinte a nullára gyengítették, és a végső párbajt a nyílt színről a színfalak mögé helyezték.

Az eddigi operák közül ez volt ez első, mely egyetlen, egybefüggő, megszakítások nélküli drámai ívet járt be. Ez újdonságszámba ment a XIX. század végi közönség számára. A Parasztbecsületben Mascagni csodálatosan építi fel és adagolja a feszültséget, és az egy és negyedórás darab során egyre növekvő drámai intenzitás ellenállhatatlan hatást vált ki. Drámai erején kívül az opera másik nagy vonzereje zenei stílusának frissességében és újításaiban rejlik. Itt volt egy opera, amely a polgárok nyelvén beszélt, a dalok és az operett jegyeit ötvözte egy konvencionálisabb, operai nyelvvel, melyet a szerző lecsupaszítva tárt a közönség elé.

A Parasztbecsületben nem találunk hagyományos értelemben vett népi ismertető jegyeket (a szicíliai dialektust leszámítva). Nincs például igazi szicíliai dal vagy tánc, Lola dalocskája egy toszkán stornello, Turiddu szerenádja pedig, bár szicíliai dialektusban íródott, többé-kevésbé nápolyi. Mascagni tudatosan került minden olyan elemet, amellyel túlságosan egyénítette volna a darabot és a szereplőket. Az opera címe híven tükrözi a témát. A történet központi témája a sértett büszkeség, a becsület, a méltóság elvesztése. A melodráma központi szimbóluma a templom – húsvétvasárnap, a passió, mely a keresztény hitet képviseli: Krisztus szenvedését, mellyel az embereket megváltotta, a megbocsátás alapvető tanát, valami újnak a kezdetét. A szakralissal szemben megjelenik az emberi: olyan szereplőket látunk, akiket elemészt a szenvedély, a fékevesztett, irracionális érzelmek – a szerelem, a megcsaltatás, a bosszú, melyek végzetes és tragikus gyilkossághoz vezetnek. A történetben folyton ütközik a szakrális és a profán, a fekete és a fehér, a jó és a rossz.

Santuzza (a név jelentése: „kicsi szent”) és az ő fájdalma áll a történet középpontjában. A Parasztbecsület egész cselekményét ő és Alfio mozgatja, akiknek becsületén folt esett, s akiket hatalmába kerít a bosszú: sebzettségükben az értelem fölött a fékevesztett érzelem és szenvedély veszi át az uralmat, mely kegyetlenséghez, erőszakhoz vezet. A sértett fél elégtételt követel. Épp ezen az ünnepi, szent napon nyomát sem látni a keresztényi megbocsátásnak. Az érzelem győz az értelem felett.

Kenesey Judit