Macbeth

A rendező koncepciója

Négy évszázaddal első megjelenése után Shakespeare Macbeth című drámája továbbra is lenyűgözően pontos pszichológiai vizsgálatát adja a mindent elsöprő bűntudatnak azokban, akik minden határt átlépnek a hatalomért folytatott hajszájukban. A darab oldalról oldalra erőteljes, meghökkentő képek özönével árasztja el az olvasót, amely képek mit sem veszítettek erejükből: máig is megdöbbentik, lenyűgözik és zavarba ejtik a közönséget. Verdi egész életében csodálta Shakespeare-t, és új produkciónkhoz is kifejezetten shakespeare-i megközelítést választottunk – kortárs vizuális lencsén keresztül.

Úgy döntöttünk, hogy visszaállítunk kulcsfontosságú elemeket az eredeti darabból, kezdve a három „vészbanyával”, akik később megsokszorozódva Verdi háromszólamú kórusává válnak. Emellett olyan narratív részleteket is beépítettünk, mint Duncan kísérőinek kivégzése; és jelentős szerepet adtunk Lady Macduffnak és gyermekeinek is (felhasználva egyes zenei részeket, amelyeket eredetileg Lady Macbeth udvarhölgyének szántak). A11. századi Skóciát egy képzeletbeli, független Skóciára cseréltük, néhány évtizeddel a jövőben – az Egyesült Királyság szintén fiktív összeomlása után –, ahol a demokráciát egy autoriter, dinasztikus uralom váltotta fel, és ahol a határmenti konfliktusok Angliával ismét mindennaposak. A korabeli Macbeth-előadások szellemében elvetettük a realisztikus díszleteket, így Sebastian Hannak díszlettervező letisztult, minimalista esztétikát álmodott a színpadra. A tér domináns eleme egy hatalmas lépcsősor, amely végtelen, sziszifuszi előrejutásokat és a sötétségbe való visszazuhanást jeleníti meg, miközben a fő hangsúly a szövegre és az előadókra esik.

Shakespeare izgalmasan mélyre ás a patriarchátust és a maszkulinitást illetően. A nemi szerepek már a darab legelején megkérdőjeleződnek és felcserélődnek, amikor Banquo az androgün boszorkányokról így vélekedik: „Még nők lehettek, de szakállatok / Gyanúmra cáfol.” Előadásunkban ezek a szakállak Macbeth saját arcszőrzetére emlékeztetnek, ezzel is jelezve, hogy a boszorkányok nem mások, mint legmélyebb félelmeinek és bizonytalanságainak megtestesülései. Amikor Lady Macbeth elhatározza a királygyilkosságot, pokoli erőkhöz fordul, hogy megfossza magát anyai ösztöneitől, amelyeket brutális, feszült férfiasság vált fel. Amikor a férfiak visszatérnek a háborúból, a gyermektelen Macbeth házaspár látványosan elszigetelődik a környezetükben lévő családokban tapasztalható bensőséges apa-fiú kapcsolatoktól. Végül a jóslat, miszerint „Ne félj, Macbeth, kit asszony szűlt, soha / Téged le nem győz!”, hátborzongató fordulatot ad ennek a feje tetejére állt világnak, amelyben a darab örök erkölcsi tanulságai újra és újra érvényesülnek.

Matthew Wild

A karmester gondolatai

Verdi a Macbeth első verziójának befejezése után ezt írja egy levélben Antonio Barezzinek, hajdani apósának, támogatójának: „(…) Most elküldöm neked a Macbethet, melyet minden más operám fölé értékelek, és ezért érdemesebbnek tartom arra, hogy megmutassam neked. (…)”. Nyilvánvalóan 1847-ben Verdi nem veheti számításba meg nem komponált operáit, de hozzá kell tenni, hogy mégis különleges és beszédes a választása annak fényében, hogy ez idő szerint már a Nabucco, az Attila, A két Foscari vagy az Ernani is elkészült. Mindemellett természetesen esszenciális jelentőségű a tény, hogy első Shakespeare-operájáról beszélünk.

A mostani bemutatónk alkalmával az 1865-ös, párizsi verziót hallhatja a közönség olasz nyelven. A két változat között nagyjából öt ponton találunk szignifikáns különbséget. Jól tetten érhető az 1847-es és az 1865-ös közötti eltérés Lady Macbeth 2. felvonásbeli első áriáján. Az eredeti B-dúr ária (“Trionfai! Securi alfine…”) egy ízig-vérig bel canto-stílusú bravúrária, mely bár egészen káprázatos zene, számomra semmit nem fest meg abból a hangsúlyos, kétségekkel és szélsőséges érzelmekkel teli jelenetből, amelyben Macbeth és a Lady elhatározzák, hogy Banquóval és Fleance-szel végezni kell. Az 1865-ös verzióban Verdi új áriát illesztett a jelenetbe. Ez a “La luce langue…” kezdetű ária állandóan váltakozó E-dúr – e-moll párja idegtépően festi meg az eljövendő tett félelmetes kettősségét. A második változat áriáján érezni lehet tehát, hogy Verdi a hatvanas évekre egy vérbeli drámai gondolkodású komponistává vált. Ahogyan Wagnernek a Tannhäuser esetében, úgy Verdinek a Macbeth párizsi bemutatójakor balettet kellett illesztenie művébe, melynek a harmadik felvonásban lenne a helye. Mi azonban ezt a drámai cselekmény folytonosságának érdekében elhagyjuk. A firenzei változat utolsó jelenetében Macbeth egy áriát énekelt, a párizsi változatban viszont Verdi visszahozza a Ladyt a jelenetbe, és egy duettel zárják a felvonást. A 4. felvonás új nyitókórust és befejezést kapott, mely utóbbi megváltoztatta a darab végkicsengését is.

Egyes szereplők jelentőségét felnagyítja, másokét jelentősen meghúzza Verdi, illetve vannak szereplők az eredeti drámában, akik végül meg sem jelennek az operában. Feltételezésem szerint a darab rövidítésén túl az is volt ezzel a szerző célja, hogy a nézői figyelmet egyértelműen a címszereplőre irányítsa, hiszen a Lady akármennyire is főszereplő, leginkább Macbeth egyszemélyes drámája áll a zeneszerző fókuszában. Számomra Shakespeare-nél Macduff szerepe is nagyon fontos, ám valamiért Verdi az ő figuráját kevésbé bontja ki. Rokonszenves azonban, hogy a rendező, Matthew Wild beemeli a drámából az operában egyébként meg nem jelenő Lady Macduffot és gyermekeiket. Ezzel a gesztussal egy igazán hátborzongató jelenetet hoz létre Macduff negyedik felvonásbeli áriájából. Mindezzel együtt, ami a nagy formát illeti, kivételesen kompaktnak és kivételesen arányosnak érzem a Verdi-életművön belül a Macbethet.

A boszorkányok felsőbb hatalmat, a jóslatuk pedig valamiféle eleve elrendeltetettséget jelent a számomra – és Macbeth számára. Márpedig a legveszélyesebb szellemi állapot a hatalomgyakorlásban, illetve a hatalomért folytatott küzdelemben az, amikor az egyén meg van győződve arról, hogy egy felsőbb, emberfeletti rend (más kontextusban akár Isten) nevében cselekszik, hiszen ezt a nem-emberi törvényt senki halandó nem kezdheti ki, nem vonhatja kétségbe. Így a hatalomgyakorló vagy a hatalomért folyamodó éppen az aktuális érdek szerint formálhatja, értelmezheti és magyarázhatja azt. A boszorkányok szerepének megnövelése egyfajta plusz misztikumot kölcsönöz a műnek, amit Verdi zeneszerzőként rendkívüli módon ki is használ. Hasonló zenei funkciót töltenek be például A trubadúrban vagy a Traviatában megtalálható cigánykórusok. A Macbeth esetében sajátos hatnyolcados lüktetéssel és jellegzetesen mollban ábrázolja a boszorkányokat, ennyiben is hasonlít a fent említett cigánykórusokra. A legfontosabb, hogy a Macbeth zenéje a drámai szituáció nagyon pontos megjelenítésére fókuszál. Mindazonáltal valóban szembetűnő, hogy Verdi egyes dallamokat, hangnemeket, de akár ütemmutatókat vagy ritmusokat is egy-egy szereplőhöz, karakterhez vagy szituációhoz köt. Ezek közül többet az opera előjátékában is hallhatunk. Ebből az aspektusból kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy már ebben az operában is felsejlik a szerzőben az az igény, hogy a színpadon látható karakterek sokkal precízebben, saját motívummal vagy zenei anyaggal legyenek összekapcsolva a zenekari kíséretben.

Rajna Martin