Parsifal

Bevezetés

„Az egyik legnagyszerűbb hangzó monumentum, amit a zene örök dicsősége előtt emeltek” – írta a Parsifalról Claude Debussy. A Parsifal sokak szemében egyenesen rítus: a nagypénteki hagyományhoz társított operaszertartás – Wagner maga is áhítatos ünnepi rítusnak nevezte, és a művet szerette volna fenntartani Bayreuth kultusza számára. (Az opera hivatalosan csak 30 év után szabadulhatott bayreuthi fogságából – bár koncertszerűen korábban is bemutatták, sőt 1903-ban a Metropolitan kivételt tett.) A rítus kiemeléséhez tartozik az a sok helyen máig élő szokásrend is, mely a szerzői szándék nyomán tiltja a tapsot az első felvonás, az úrvacsora-jelenet után.

A zeneszerző ügyesen forrasztotta össze a középkori Grál-feldolgozásokat Wolfram von Eschenbachtól Chrétien de Troyes-ig, majd a mítoszt határozott transzcendens szimbolikával ruházta fel. A szimbolikus dárda itt sebez és gyógyít, központi szerepbe pedig a részvét és könyörület kerül. Az opera központi figurája a hisztérikus és démoni Kundry, aki a blaszfémia miatt válik eszközzé a gonosz kezében. „Kundry, a pokol rózsája […] valósággal a mitikus patológia mintapéldánya, gyötrelmes kettősségében, széttépettségében mint instrumentum diaboli és üdvre sóvárgó nő, olyan klinikusan, drasztikusan és hitelesen, olyan merészen és naturalistán felismert és ábrázolt példája a lelki élet iszonyú és beteges állapotának, amit régóta a tudás és a művészet netovábbjának tekintek” – írja Thomas Mann. A részvétteli szenvedés transzcendens extázisa valóságos zenei csodaként hat a nagypénteki varázs („Wie dünkt mich doch die Aue heut so schön!) festésekor. Wagner buddhista érdeklődésének (melynek nyomai az 1850-es évektől érezhetőek) sajátos jegyei is belekomponálódtak a darabba Schopenhauer bölcseletének bizonyos vonásaival együtt.

Az együtt szenvedés révén kezdetét veszi egy megvilágosodási folyamat, mely az emberi létezés hibáinak felismerésén alapul. Parsifal felismerés-pillanata a csók valóságában következik be: érzéki élvezet helyett a társszenvedő fájdalma horgad fel benne, a küldetés megértése. És a fájdalomba belehalt anya csókjának emléke mellett ebbe talán a Kundry eszköz léte által kiváltott szánalom is belefér. Barry Millington, aki Wagner antiszemitizmusának nyomait észleli Kundry alakjában, sokak nevében teszi fel azt a kérdést, hogy „miként adhatunk […] értelmet ennek a boszorkányfőzetnek, amely a keresztény könyörület, a buddhista/schopenhaueri önmegtagadás és a faji ítéletek vegyülékéből áll?” Polémiákba bocsátkozás helyett, válaszképp talán érdemes Solti Györgyöt idézni: „Nem érdekelnek Wagner politikai vagy filozófiai nézetei, az sem érdekel, hogy elárulta a barátait és apósát, Liszt Ferencet is […]. Számomra mindenki, aki ilyen szépséget képes alkotni, legyen félzsidó, antiszemita, forradalmár, liberális vagy királypárti – mindenekfölött zenei zseni, és az is marad, amíg a kultúra fennáll.”

A Parsifal zenéje sokszor lefojtott, finom, érzékeny áradás, sokszor fullasztóan erotikus, dekadens bódulat, sokszor a vallási ceremóniákat idézően liturgikus. Nem véletlenül nevezte Nietzsche a darab ideológiai töltetét, igaz, merő gúnyból „wagnerianusok számára berendezett kereszténységnek”. Természetesen a Parsifalnak számos modern, nem rituális rendezői értelmezése is létezik: például Calixto Bieito 2010-ben Stuttgartban Cormac McCarthy Az út című regényének hatására posztapokaliptikus világba helyezte, ráadásul a „balga szent”, Andrew Richards meztelensége a végletekig fokozta az ember földi kiszolgáltatottságát. Uwe Eric Laufenberg 2016-ban Bayreuthban az iraki Moszulba, iszlám környezetbe álmodta az opera világát, ahol a főhős terepruhás deszantosként jelent meg, a viráglányok csadoros hölgyekké, majd odaliszkokká alakultak. Minden szélsőség ellenére talán épp Laufenberg jutott a legközelebb ahhoz a felfogáshoz, mely szerint Wagner a vallások helyébe a művészet egyetemes vallását akarta helyezni. Wagner operája a magyar költészetre is óriási hatással volt: a Parsifal Kassák Lajos kötete, az Éposz Wagner maszkjában teljes „zenei” háttérmintázatát képezi. Varga Mátyás parsifal, parsifal című kötete pedig a mítosz modernebb alakváltozataival kísérletezik.

Csehy Zoltán (Opera138)

Hús-vér emberek Wagner színpadán

Wagner nemcsak komponált, hanem szövegeket is írt, melyekben zenéről, operáról szóló elméletét fejtette ki, amivel pontos kulcsokat ad a műveihez. Amit írásai szerint fontosnak tart, annak persze vannak előzményei. Monteverditől eredeztetjük az opera műfaját, és már ő is leírja és kimondja, hogy az opera egy énekes elbeszélés. Gluck ugyancsak írásban dokumentálja törekvését, hogy megreformálja a műfajt, és visszaadja azt, ami szerinte az egész kialakulásának a legfontosabb pontja: hogy történetet mesél el, szöveget értelmez. Wagner jól ismerte a francia és az olasz operákat, de ahogy nálunk Erkel Ferenc, ő is azt mondta, hogy szeretne a saját anyanyelvén operát komponálni. Ki gondolná, hogy A bolygó hollandi egy időben született a Hunyadi Lászlóval? Azt hinnénk, hogy ég és föld a két darab, de ha a két mű történetmesélésének módját, szerkezetét megfigyeljük, felfedezhető, hogy mindkettőnek kora népszerű olasz és francia operáiban van a gyökere.

A bolygó hollandi, a Lohengrin és a Tannhäuser, vagyis a három korai Wagner-opera leginkább az olasz bel canto operák szenvedélye, illetve a francia nagyoperák finálészerkesztése felől közelíthetők meg, azaz nem a kései Wagnerek felől érdemes visszafejteni e műveket. Érdekes az is, hogy Verdi idősebb kori zenei gondolkodása, operáinak sémái, ahogyan a nagyjeleneteket és monológokat megírja, nagyon hasonlatosak Wagner kései operáihoz, így a Parsifalhoz is, ahol elképesztő méretű monológok teszik ki a mű legnagyobb részét. Izgalmas viszont, hogy a cselekmény itt már inkább elvont szinten létezik. A vezérmotívumok szerkesztésének, ütköztetésének zenei nyelvét a komponista némi minta alapján maga találta ki. Ezt többen követték, még Puccininál is felfedezhető, akit Ricordi, a kottakiadója küldött el Bayreuthba, hogy tanulmányozza a Wagner-operákat. De az ő vezérmotívumai természetesen nem olyan szinten vannak jelen, ahogy Wagnernél, akinél szinte minden erről szól, aki ezek szembeállításából, viszonyrendszeréből építi fel zenei világát.

Mindig úgy közelítem meg a műveket, hogy megpróbálom kitalálni, miért úgy írta meg a komponista, megpróbálom megérteni, megfejteni a zeneszerzői szándékot. Sokak véleményével ellentétben én nem tartom Wagner zenéjét patetikusnak. A művei alapján a zeneszerzőt olyan embernek képzelem, aki tele volt komoly érzelmekkel, dinamizmussal. Ezért nekünk sem akadémikus, távolságtartó módon kell megvalósítani a darabjait. Az összes monológot, elbeszélést olyan energiaszinten kell megszólaltatni, hogy hús-vér emberek gondolatait tükröző zenei pillanatok szülessenek.

Ők talán nem olyan értelemben reális emberek, amilyeneket például a Figaro lakodalmában láthatunk. Inkább a barokk operák isteneihez és hőseihez hasonlítanám Wagner figuráit, akik úgy cselekszenek, gondolkoznak és éreznek, mint mi, hétköznapi emberek. Természetesen van egyfajta földöntúliság Kundryban, Klingsorban vagy akár Amfortasban, mégis igazi emberi érzésekről szólnak. Feszültséget hordoznak Gurnemanz végtelenül hosszú elbeszélései is, melyekben az általa megélt szituációkat meséli el. A produkció szempontjából pedig akkor izgalmas egy elbeszélés, ha azt drámaian, színesen valósítják meg az előadók a maguk egyéniségével.

Kocsár Balázs, a 2022-es bemutató karmestere

Bűn, szerelem és megváltás

Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a Parsifalra teljesen más módon is tekinthetünk: nem mint egy szélsőséges karaktereket felsorakoztató drámára vagy egy vallásos példabeszédre, hanem mint az Átlagember történetére. Ez volt Wolfram eredeti szándéka is a Tannhäuserben. A történet egy küldetést mesél el, egy kincs felkutatását, amelyet egyszer sikerül is megpillantani, de végül ostobaságból és tudatlanságból fakadóan elveszítik. Ez a toposz megmarad Wagner verziójában is, de itt egy belső keresésről van szó, a gyengeség és kísértés feletti győzedelmeskedésről, ahogy a főhős figyelmét Önmagáról a Másikra irányítja, és egyben megpróbálja helyrehozni a világot.

Ebben az olvasatban Parsifal ártatlan gyermekként érkezik Monsalvatba, szociális ismeretek és kötődések nélkül, az édesanyjához fűződő köteléket kivéve, amit viszont csak akkor ismer fel valójában, amikor arra egy idegen ráébreszti. Mindannyian ehhez hasonló helyzetben vagyunk. Belépünk egy világba, amelyet számunkra ismeretlen emberek ruháztak fel jelentéssel, akik az emberi életet is titokzatos szabályok és szertartások közé szorították. Egyedül vagyunk, mindössze egyetlen szilárd alappal, amely felfedező utunk kiindulópontjaként szolgálhat.

Ez a szilárd alap pedig az édesanyánk. Minden, amit a szeretetről tudunk, tőle kapjuk; de inkább csak magunkba szívjuk ezt a tudást, mintsem kérdezés útján tanulnánk. A nagy átmenet megvalósításáért, amelyben a szeretet puszta befogadásáról áttérünk arra, hogy magunk is szabadon meg tudjuk osztani másokkal a szeretetünket, meg kell dolgoznunk. Nem mindenkinek sikerül megvalósítania ezt az átmenetet, az erre való törekvés pedig fájdalmas vagy éppen élvezetes megpróbáltatásokkal teli, amelyek közül egyiket sem hagy érintetlenül a bűvölet és uralkodás világa. […] Tehát a világot, amelybe születtünk, helyre kell hozni, ez pedig azokon az utakon nyilvánul meg, amelyeket azért járunk, hogy úgy éljünk, ahogyan élnünk kell.

Felfedezhető ez a testi szerelemben, amelyben az önállóságunk elvesztését kockáztatjuk, illetve azt, hogy valaki más irányításának vessük alá magunkat. Felmerül a vallásosság igényében, amely arra csábít, hogy a lelki közösség csalóka ideáiban keressünk menedéket. Kiütközik a kalandokban, amelyek letérítenek minket az együttérzés útjáról, és magában az együttérzésben is, amely pedig könnyen a tehetetlen sajnálat tévútjára vihet, elfeledtetve a valódi feladatunkat, hogy magunkra vállaljuk valaki más szenvedésének a terhét.

Valahol a háttérben pedig egy teljesen más narratíva is meghúzódik, méghozzá a megváltó története, aki valaha ajándékként ajánlotta fel szenvedését, hogy az ily módon szeretetté alakulhasson át. A megváltó története kísérti mindennapjainkat, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy valójában kicsoda ő, miért jött, vagy honnan indult. A titok nyitjára csak akkor lelünk rá, amikor felismerjük, hogy az ő története valójában a saját történetünk, és hogy mi magunk vagyunk a megváltó. Nem arra hívattunk, hogy felfedezzük a világot, hanem hogy megmentsük azt. Ezáltal pedig megpróbáltatásainkból és harcainkból szociális természetünk teljes birtokában emelkedünk ki végül. Ahogy a Megváltó is tette, mi is ajándékként ajánljuk fel szenvedésünket, amely mintegy megszentelve békét hoz mindannyiunk számára. Akár létezik Isten, akár nem, van egy megszentelt út, amely egyfajta üdvözüléshez vezet – amelyet Wagner „isteni mivoltnak” nevez. Ezt az utat járja Parsifal is, és ez az út mindannyiunk számára nyitott.

Roger Scruton
(Wagner’s Parsifal, The Music of Redemption, Penguin Books, 2021)