Szöktetés a szerájból
Részletek
Ajánló
Az izgalmas történet – itt éppenséggel ifjú szerelmesek küzdenek, hogy kiszabaduljanak a szerájból – önmagában is a színpadi művek sikerének egyik kulcsa. A huszonéves Mozart változatos, frissességével és némi keleties jegyekkel tűzdelt zenéje azonban végképp ellenállhatatlanná teszi a Szöktetés a szerájból című daljátékot, mely ezúttal a fiatal, különleges világlátású színész, Vecsei H. Miklós rendezői víziójában került színre. A produkció frissességét, az operai hagyományokat olykor fricskázó előadásmódot a Kiégő Izzók vetítőcsapata és Varró Dániel új fordítása is garantálja.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2022. április 29.
Cselekmény
I. RÉSZ
Nem sűrűn jár idegen Szelim basa birtokán, ezen a furcsa, szinte elvarázsolt helyen. Belmonte, a fiatal európai nemes mégis idetalált a hajóján. A menyasszonyáért, Konstanzéért jött, aki hónapokkal ezelőtt barátaival együtt emberkereskedők fogságába esett, és most mindannyian Szelim basa foglyai.
Belmonte azonnal sietne a palotába, hogy kiszabadítson mindenkit, de Osmin, a basa erőszakos embere feltartóztatja és elkergeti. Ennek ellenére nem hátrál meg; elbújik, és kilesi, hogy barátai, Blonde és Pedrillo a basa gyárában kénytelenek robotolni. Egy alkalmas pillanatban felfedi magát Pedrillónak, akitől megtudja, hogy menyasszonyát, Konstanzét Szelim basa a szerelmével ostromolja, el is vitte egy többnapos hajóútra, amiről éppen most érkeznek haza.
A basa szelíden közeledik Konstanzéhoz, észérvekkel próbálja meggyőzni a szerelméről, de Konstanze sokadjára is elutasítja, mondván, hogy még mindig elvesztett vőlegényét, Belmontét szereti.
Pedrillo segítségével Belmonte építésznek adja ki magát a basa előtt, és bejut a palotába. Blondét a basa Osminnak ajándékozta, így hirtelenharagú és kissé szűklátókörű gazdája azt tehetne vele, amit csak akar, a fiatal lány mégsem fél tőle, bármikor kiosztja és helyreteszi.
Konstanze egyre nehezebben viseli, hogy elszakadt a vőlegényétől. A basa ultimátumot ad a lánynak: elfogyott a türelme, holnaptól szeretnie kell. Konstanze válasza egy újabb határozott nem. Szelim feladja az udvarlást és erőszakot helyez kilátásba.
II. RÉSZ
Pedrillo elmondja Blondénak a nagy hírt: Belmonte végre eljött, hogy megszöktesse őket. Blonde fut, hogy szóljon Konstanzénak, Pedrillo elkábítja és ártalmatlanná teszi a palota őrét, Osmint. A szerelmesek végre találkoznak, Belmonte pedig előadja a tervet: felgyújtja Szelim egyébként is gyanús gyárát, és amíg mindenki a tűzzel lesz elfoglalva, ők négyen hajóra szállnak, és megszöknek.
Elérkezik az este, és a megbeszéltek szerint elkezdődik a szöktetés. Osmin magához tér, és kutyáival sarokba szorítja a menekülőket. Mikor Szelim tudomást szerez a szökésről, végtelenül csalódott és dühös, börtönbe viteti a szerelmeseket, és elrendeli a kivégzésüket.
Éjszaka a cellában Konstanze és Belmonte örök szerelmet vallanak egymásnak, és egymás karjában boldogan várják a halált. Szelim, aki titokban kihallgatta őket, és fültanúja volt az őszinte és önzetlen szerelmi vallomásnak, végül legyőzi a bosszúvágyat, lemond Konstanzéról, és szabadon engedi a foglyokat. A frissen szabadultak indulás előtt hálásan köszöntik a nagylelkű uralkodót. Csak Osmin elégedetlen a fejleményekkel, de rá már senki sem figyel.
Média
Kritikai visszhang
"A Kiégő Izzók csapatának köszönhetően mozgalmas, kifejező, szinte már virtuális valósághoz közeli világ kelt életre a felállított paravánokon. (…) A szeráj népét a táncosok jelenítik meg. Vetési Adrienn koreográfiája a bezártságot, megkötözöttségben való kapálózást és a szabadulásra való vágyat adja át a közönségnek. Vecsei Kinga Réta jelmezeinek erőteljes színvilága és állatszimbolikája a pompás környezet mellett a szerájban fogva tartott nők jogfosztott helyzetére, kiszolgáltatottságára és degradálására is utal."
Tfirst Mariann, Art7
Operakalauz
Bevezetés
„Tegnapelőtt az ifjabb Stephanie egy szövegkönyvet adott át megzenésítésre. A szövegkönyv egész jó. Témája török, címe: Belmonte és Konstanze, avagy Szöktetés a szerájból. Szeptember közepén már be akarják mutatni. Az orosz nagyherceget várják ide, és Stephanie megkért rá, ha lehetséges, írjam meg az operát e rövid időn belül.” 1781. augusztus elsején tudósította imigyen reményteljes operatervéről Mozart az édesapját, Leopoldot, aki akkor épp két okból, a Bécsbe költözése és a házassági tervei (Constanze!) miatt is neheztelt zseniális és magát immár önállósító magzatára. A Szöktetés megszületése persze korántsem csupán az életrajz, illetve a karrierépítés értelmező keretébe illeszthető be, kínálkoznak szépecskén kultúr-, zene- és politikatörténeti motívumok is, melyek nélkül Mozart első befejezett bécsi zenés színpadi műve nem – vagy nem így – jutott volna az egykorú közönség és az utókor elé.
Kezdjük a török témával, amely több szempontból is népszerűnek és bejáratottnak számított a XVIII. század utolsó harmadában Bécsben csakúgy, mint szerte Európában. A törökök ugyanis, akik szűk évszázaddal korábban, 1683-ban még a császárvárost ostromolták, ekkorra az orientalizmus jegyében kedvelt alakokká váltak a könyvekben és a színpadokon egyaránt. Vagyis ezek a fikcionális törökök egyrészt készen szállították a hol izgalmas, hol meg komikus színezetű egzotikumot, másrészt pedig (akárcsak az irodalmi perzsák vagy épp a nemes vademberek) kontrasztot és tükröt kínáltak a nyugati civilizáció visszásságainak érzékeltetésére. Ekkorra ráadásul a törökös jelleg már a zeneirodalomban is megjelent, kedvvel kultivált színt és technikát fölajánlva a komponisták, kis- és nagy mesterek számára. Ez volt az egy-két évszázaddal korábban a török katonazenekarok révén, elsőre még háborús körülmények között megismert janicsárzene hangzásvilága. A zaj- és ritmushangszer-együttes, a nagy- és kisdobok, cintányérok, tamburinok, csörgők és egyéb instrumentumok az egzotikus és a katonás kolorit megteremtésére, de éppígy a felfokozott, eksztatikus hangulat megfestésére is remekül alkalmasnak bizonyultak. Már jócskán Mozart előtt, majd egy ideig még Mozart után is: gondoljunk csak a beethoveni Athén romjai Török indulójára.
Aztán itt van még a politikai összetevő is. Nem annyira az orosz nagyherceg, azaz a majdani I. Pál cár bécsi félhivatalos látogatására gondolhatunk (ez a vizit amúgy éppenséggel egy törökellenes szövetség jegyében fogant), mert hiszen a Szöktetés bemutatójára végül nem az ő jelenlétében és nem akkor került sor. Hanem II. József németesítő politikájára, amelyet a magyar történelem felől tekintve kárhoztatni szokás, de amely Bécsben a francia udvari színtársulat elbocsátását, az olasz énekesek átmeneti mellőzését, főként pedig a német prózai és zenés színjátszás fellendülését eredményezte. S mivel ez az operai szakban a Singspiel zsánerének kedvezett, jószerint észrevétlenül el is érkeztünk a Szöktetés előadási hagyományának kihívásaihoz.
Ebben a Mozart-darabban ugyanis az operistáknak az énekszámok között prózát kell mondaniuk, míg a cselekmény végkimenetelének szempontjából meghatározó szerepet játszó Szelim basa egyáltalán nem is fakad dalra. Mindkét mozzanat tartósan problematikus, mert hát a próza az operaszínpadon vajmi ritkán hat érvényesnek és/vagy helyénvalónak, egy drámai színész felléptetése pedig könnyen felboríthatja a darab kényes egyensúlyát. Pláne akkor, ha – mint manapság számos produkcióban – a rendező mindenestől Szelim alakítóját állítja a középpontba. Jóllehet, az énekszólamok azért mégiscsak fontosabbak a renegát basa tételmondatainál, s ráadásul az énekes szerepek izgalmasabb kérdéseket is vetnek fel, mint a nagylelkű Szelim figurája. Mennyire őszinte a hűség, az állhatatosság és a szerelmi önfeláldozás virtuóz gégemutatványait sorozatban abszolváló Konstanze? Aztán a harmadik felvonásban Belmonte-Konstanze duettjében nem meggondolkodtatóan sok-e az „énmiattam halsz te meg” és a „te halsz meg értem” ágáló felelgetése, amelyhez oly túlcsordulóan érzelmes és szinte elomlóan boldog zene társul? S persze mit lássunk Ozminban: komikus alakot, valódi vérszomjas rémet vagy szerepkényszerben dühösködő óriáscsecsemőt? „Akinek ennyi jó kevés, / Hadd érje gáncs és megvetés!”
László Ferenc (Opera138)
A fordító gondolatai
Nagyon nagy öröm Mozartot fordítani, hiszen fordítás közben az ember rengeteget hallgatja ezt a csodálatos zenét, és már csak munkaköri kötelességből is óhatatlanul ráhangolódik. Sok benne a játékosság, amit én nagyon szeretek, és azt hiszem, kézre is áll nekem. A varázsfuvolának talán érdekesebb a története, emlékezetesebbek a karakterek, híresebbek az áriák, amiket kihívás volt újrafordítani. A Szöktetés a szerájból viszont könnyedebb, arányaiban sok benne a komikus szereplő, Pedrillo, Blonde, sőt Osmin is tulajdonképpen az. Emiatt összességében talán közelebb állt szívemhez, nagyon szerettem foglalkozni vele.
Fontos volt például az online bemutató karmestere, Halász Péter segítsége abban, hogy a zene hol mit sugall, mit hangsúlyoz, mi az, amit esetleg ledob magáról. Úgyhogy az ő útmutatásai is nagyban hozzájárultak a végeredményhez. Az új próza és az új énekelt szöveg mindkettő friss, mai nyelven szól. De leszámítva azokat a pontokat, ahol a rendező kifejezetten kérte, hogy az énekelt szöveg valamilyen szempontból kapcsolódjon a koncepciójához, illetve a prózához, inkább talán az a jellemző, hogy szándékos ellentét van a kettő között. A próza komolyabb, szikárabb, az énekelt szöveg pedig inkább könnyed és játékos.
A komplex feladat, hogy egyszerre legyen énekelhető, érthető, hordozza az eredeti poétikáját, szellemességét, mégis mai nyelven szóljon, szinte sehogy sem oldható meg. Mondják a műfordításra, hogy olyan, mint gúzsba kötve táncolni. Ez egy operafordításra sokszorosan igaz. Kötve van az ember keze, nincs miből bűvészkedni, egyszerűen nincsen elég egyszótagos, hosszú magánhangzót tartalmazó szó a magyar nyelvben. Így, ha az ember a feje tetejére áll, akkor se tudja elkerülni, hogy helyenként olyan ódivatú szavakat használjon, mint „vágy”, „kín”, „kéj”, mert nincs más. Amióta ezt megtapasztaltam, sokkal elnézőbb vagyok a magyar popslágerek „már-vár-száll”, „még-ég-rég” típusú rímeket agyonhasználó dalszövegeivel szemben is. Annyit lehet tenni, hogy ahol a zene engedi, ott igyekezzen a fordító minél színesebb, szellemesebb megoldásokat találni, hogy ellensúlyozza ezt.
Adottak voltak a karakterek, inkább talán az volt a kihívás, hogy ne legyenek egysíkúak, legyen bennük élet. Illetve, hogy egy fiatal, mai, magyar közönség is tudjon hozzájuk kapcsolódni. Osminnál például a rendezői koncepció része volt, hogy minden durvasága dacára legyen szerethető vagy legalábbis megérthető, és domborítsuk ki minél jobban, hogy szívből szereti Blondét. A legjobban a komikus részeket szerettem fordítani, például a második felvonás fináléját, ami egy szinte romantikus vígjátékokat idézően könnyed és vicces, sértődős, pofozkodós, kiengesztelős kvartett. De az Akasztófa-ária újrafordítását is nagyon élveztem.
A korábbi fordítás egyfajta hagyomány is, a hallgatóság fülében szinte slágerszerűen benne vannak szövegrészletek. Általában nem szokásom megtartani ezeket a szállóigévé vált sorokat, egyszerűen azért, mert néhány évtized alatt is annyit változik a nyelv, hogy egy újrafordítás során ezek többnyire automatikusan máshogy hangzanak, ha az ember egy természetes, mai, beszélt nyelvre fordít. Itt kivételesen egy helyen mégis meghagytam a régi fordítást a Vaudeville refrénjénél („Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés”). Hosszabb művek esetében ennek is van hagyománya (ha egy rövidebb verset fordít újra az ember, ott nem illik ilyet csinálni), Babits is átvette Aranytól az Isteni színjáték első sorainak fordítását, de maga Arany is egy korábbi Hamlet-fordításból kölcsönözte a „Lenni vagy nem lenni”-t. Ez egyrészt talán tisztelgésnek számít, másrészt értelmetlen csak azért máshogy fordítani valamit, hogy máshogy legyen, ha amúgy nincs jobb vagy frissebb megoldás. Ráadásul a rendezői elképzelés szerint a közönség ezt a két sort együtt énekli majd a művészekkel, úgyhogy ez is amellett szólt, hogy ne nehezítsem a dolgukat, és ezen az egy ponton tartsam meg a klasszikus fordítást.
Varró Dániel