A bahcsiszeráji szökőkút

Irodalom a balettszínpadon

Annak, hogy egy balett megszületéséhez irodalmi alkotás szolgáljon alapul, messzire nyúló előzményei vannak. Apropót már a reneszánsz óta jelentettek versek, drámák, mitológiai történetek, azonban a cselekményes balett megjelenése – amelyet Jean-Georges Noverre nevéhez kapcsolunk – csupán a 18. század második felére tehető. Ebben az időben túlnyomó részt mitológiai alkotásokat vittek színre, amelyeket a romantika korának mesei témái, időnként keleties, egzotikus vonásokkal átszőtt szerelmi történetei váltottak fel a 19. század 20-as éveitől. A regényességhez – hiszen a romantika szó maga is ezt jelenti – az is hozzátartozik, hogy szinte minden olyan érdekes műből készülhetett balett, amelyet a tánc nyelvén elbeszélhetőnek tartottak. Így születtek meg balettek olyan nagy alkotók nyomán, mint például Shakespeare, Lord Byron (A kalóz) és E. T. A. Hoffmann (A diótörő vagy a Coppélia) vagy akár Puskin.

Ez utóbbi orosz szerző egyébként majdnem olyan kedvelt volt a szövegkönyvírók és koreográfusok körében, mint az említett nagy angol drámaíró. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy Puskin legtöbb drámai művéből készült balett vagy valamilyen táncjáték. Ezek közül csak néhányat kiemelve: Anyegin (John Cranko 1965), Ruszlán és Ludmilla (Adam Gluskovszkij 1821), A kaukázusi fogoly (Charles-Louis Didelot 1823), Az aranyhalacska (Arthur Saint-Léon 1867), A pikk dáma (Serge Lifar 1960, Roland Petit 1977), A bronzlovas (Rosztyiszlav Zaharov 1949), illetve ebbe a sorba illeszkedik A bahcsiszeráji szökőkút is, amelyet először a világhírű Vaclav Nizsinszkij édesapja, Foma Nizsinszkij állított színpadra 1892-ben. Puskin 1821-ben kezdte el írni elbeszélő költeményét. Az ihletet az adhatta számára, hogy száműzetése idején a Krímben ellátogatott Bahcsiszerájba, ahol valóban állt egy Könnyek kútja néven ismert emlékhely a kánság központjában található palotában. Művét végül 1824-re fejezte be, és ekkor is adták ki.

A bahcsiszeráji szökőkút bemutatójára 1934. szeptember 28-án került sor Leningrádban, a korábbi Petrográdban, még korábban Szentpéterváron, amely ma ismét ezt a nevet viseli. A premier helyszíne az egykori Mariinszkij Színház volt, amelyet ma ismét így neveznek, de 1934-ben akkor aktuálisan Akadémiai Opera és Balettszínháznak hívtak, de talán a legtöbben mégis Kirov néven ismerhetik. A sok névváltozásból látható, hogy A bahcsiszeráji szökőkút egy rövid idő alatt igen gyorsan és radikálisan átalakuló korszakban született. Hogy jobban megértsük e kor balettjeit, egy kis időutazás szükséges.

A 19. század végén még Marius Petipa klasszicizmusa uralta az orosz színpadot A hattyúk tavával, a Csipkerózsikával, A bajadérral, a Don Quijotéval és a hozzájuk hasonló pazar balettek sorával, de a századelőn a klasszikus táncművészetben éppúgy, mint a cári rendszeren, egyre inkább látszottak a változás jelei. A táncban ez Alekszandr Gorszkij és Mihail Fokin újításait jelentette, a politikában pedig az 1905-ös, majd az 1917-es forradalmat, s közben az első világháborút. A balett léte a nagy októberi szocialista forradalom után hirtelen veszélybe került, hiszen a cári rendszer összeomlott, nem volt, aki az iskolákat, a költséges színházi üzemet a továbbiakban fenntartsa, sőt a nézők és a táncművészek száma is megcsappant. Végül Lunacsarszkij népbiztos kiállásával a balettet mégsem száműzték az orosz kultúrából, csak a nézőközönséget cserélték le munkásokra, hiszen elvben akkor ők lettek az uralkodó osztály. Az 1920-as évek elején virágzott a szovjet avantgárd, amely a diktatúra kiépülésével párhuzamosan el is halt. Művelői, a haladó művészek vagy elmenekültek, vagy börtönbe kerültek, elhallgattatták őket. Ebben az időben született meg a dramobalett műfaja. Jellemzően többfelvonásos alkotásokat nevezünk így, amelyek a szocialista realizmus szellemében születtek. Látványos tömegjelenetek, grandiozitás, heroikusság és sokszor direkt ideológiai tartalom jellemezte ezeket az alkotásokat.

A történetnek – mint táncos drámának – a legegyszerűbb néző számára is érthetőnek kellett lennie; erős ideológiai megközelítésben a jók és a rosszak összecsapásának társadalmi megfogalmazása volt ez a műfaj. Így született meg a Párizs lángjai, ami az 1932-es bemutatón az osztályharc szellemében tárta a nézők elé a nagy francia forradalom eseményeit. 1931-ben Fjodor Lopuhov Csavar című balettjében egy üzemi szabotázs és annak elkerülése került a történet középpontjába, de készítettek táncjátékot Jobbágy balerina vagy Vörös vihar címmel is. A romantikus-klasszikus repertoár darabjainak folyamatosan átkoreografált változatai mellett idővel a dramobalettek kezdték elhagyni a politikai témákat, ez leginkább a sztálini terrorral magyarázható. Hogy a balettben alkotó művészek létük kockázatát a lehető legminimálisabbra csökkentsék, elkezdtek irodalmi témák felé fordulni, amelyekben nehezebben lehetett rosszul értelmezni és megjeleníteni az ideológiai tartalmat. Természetesen ez sem jelentett automatikus védelmet az ideológiai támadások kivédésében. Ebben a politikailag terhes korban született meg A bahcsiszeráji szökőkút.

Formájukat tekintve ezek a balettek a klasszikus balett dramaturgiai hagyományait vitték tovább, többfelvonásosak voltak, sok díszítő tánc jelent meg a színpadon, ugyanakkor saját koruk elvárásait is tükrözték, hiszen a koreográfusok a nagy drámai összecsapásokra helyezték a hangsúlyt, emellett a szereplők karakterét alaposan elemezték és lépésről lépésre építették fel a próbafolyamat során. Ehhez a mintát a prózai színjátszásból, a Sztanyiszlavszkij-módszerből merítették. A balettek látványa csakis realista lehetett, semmi absztrakció nem jelenhetett meg a színpadon, mert az azonnali retorziót vont maga után.

Ebben a nyomasztó légkörben alkotott Rosztyiszlav Zaharov (1907-1984), A bahcsiszeráji szökőkút koreográfusa. Életművéből e balett emelkedik ki toronymagasan, ennek óriási sikerét nem is tudta megismételni. Természetesen számos egyéb balettet is alkotott, mint A kaukázusi fogoly (1938), a Tarasz Bulba (1941) vagy A bronzlovas (1949), valamint ő volt 1946-tól haláláig az állami színházi intézet táncágának vezetője. Számos írása jelent meg, amelyben munkásságának vélt vagy valós sikereiről számolt be. A bahcsiszeráji szökőkút mint koreográfia megítélése nem mentes az ellentmondásoktól. Az egészen bizonyos, hogy a cselekményt Puskin művéhez hűen adja vissza, a balettben mind a karaktertáncok (egyúttal tömegjelenetek), mind a szólisztikus részek kidolgozottak, újszerűség helyett inkább tetszetősek. Drámaiság tekintetében elsősorban Zaréma Girejért vívott harca, valamint Mária és Zaréma hálótermi összecsapása emelkednek ki, ugyanis ezekben a jelenetekben emberi érzések zsigeri megnyilvánulásait látjuk: a szerelmet, a féltékenységet, a megalázottságot. Ugyanakkor megrendítő lehet Mária és Zaréma halála, és virtuóz a harcosok tánca az utolsó felvonásban. A legfontosabb pont azonban mégis a szereplők karaktereinek bemutatása: amennyiben a betanítás során ezt kidolgozzák, úgy a balett revelatív lehet, hiszen valós emberi játszmák kerülnek a középpontba, míg ennek hiányában a néző könnyen tekintheti Zaharov művét sablonosnak. Ezt egyébként kortársai is többször a szovjet koreográfus szemére vetették.

A balett zenéjét Borisz Aszafjev (1884-1949) komponálta. Számtalan sikeres balett tartozik életművébe, így a Párizs lángjai, A kaukázusi fogoly vagy a Kővendég, de írt ezenkívül operákat, szimfóniákat, kamarazenét, és zenei ideológus is volt. Muzsikája kellemes, az adott drámai szituációt szolgálja, de elmarad Csajkovszkij vagy Glazunov invenciójától és kortársai, elsősorban a szintén a Szovjetunióban alkotó Prokofjev és Sosztakovics zseniálisan egyéni hangvételétől, akiket egyébként többször el is ítélt.

A bahcsiszeráji szökőkút Magyarországon

A balett hazai bemutatójára 1952. április 29-éig kellett várni. A bahcsiszeráji szökőkút volt a negyedik olyan alkotás, amelyet szovjet balettmesterek hoztak el és tanítottak be Magyarországon. Ezt megelőzően találkozhatott a magyar közönség A diótörővel és a Párizs lángjaival (1950), valamint A hattyúk tavával (1951). Maga Zaharov és asszisztense, Poszpehin tanították be a négyfelvonásos balettet. Már januárban megérkeztek, és folyamatosan próbáltak a három szereposztással. Amint a szovjet-orosz balettek mindegyike, ez is óriási kihívás elé állította a magyar együttest. Az orosz klasszikusok hosszuk – korábban soha nem mutatott be az Operaház három-, illetve négyfelvonásos balettet – és a megkövetelt technikai színvonal miatt jelentettek hatalmas fejlődést az operaházi balettnek, míg a két dramobalettben (Párizs lángjai, A bahcsiszeráji szökőkút) a tánctechnikai megoldásokkal egyidejűleg a színészi játék is követelménnyé vált. Minden egyes jelenetet alaposan kidolgoztak és írásban is megfogalmaztattak a művészekkel.

Az 1952-es premier óta a balett hol hosszabb, hol rövidebb megszakításokkal repertoáron volt Budapesten. Az igazgatók szívesen tűzték műsorra A bahcsiszeráji szökőkutat, ugyanis kiváló szerepek vannak benne mind a női, mind a férfi szólisták számára, sőt a tánckar is jelentős feladatokhoz jut. Ennek hatására jelentős hazai tradíció alakult ki a szerepformálások terén is, ami szintén fontossá tette e balettet. Mindez annak ellenére igaz, hogy a magyarországi ősbemutatón szereplő szólisták jelentős része az 1956-os forradalom alatt vagy után elhagyta az országot. Mária szerepét az 1950-es években Pásztor Vera, Csinády Dóra, Szarvas Janina; Zarémát Kováts Nóra, Lakatos Gabriella, Kálmán Etelka és Kun Zsuzsa; Waclawot Ősi János, Eck Imre; Girej kánt Fülöp Viktor, Vashegyi Ernő és Sallay Zoltán; Nuralit Rab István és Füleky Gyula táncolta kiválóan. Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy a premierre olyan szemkápráztató díszletek – Fülöp Zoltán –, illetve jelmezek – Márk Tivadar – készültek, hogy 1952-től 2005-ig ugyanaz a látvány fogadta a nézőket.

Gara Márk