Anna-Marie Holmes – Solymosi Tamás / Adolphe Adam

A kalóz

klasszikus Klasszikus balett 12
, –
Magyar Állami Operaház
Az előadás hossza szünettel
  • I. felvonás:
  • Szünet:
  • II. felvonás:
  • Szünet:
  • III. felvonás:
A balett cselekményét az angol romantikus költőnemzedék óriása, Lord Byron 1814-es híres verse, A kalóz inspirálta. A költemény főhőse, Konrád a „végzetes ember”, akit Szerb Antal így jellemez: „Arca szép, de sötét kifejezésű, egyszerre vonzó és visszataszító. Amikor belép valahová, az emberek döbbenten elhallgatnak. Valami zordon titok borong körülötte, valami súlyos bűn árnyéka hull rá, de ő gőggel viseli a magányt és a titkolt szenvedést. Ha szeret, szerencsétlenséget hoz arra, akit szeret, a hűséges és tiszta lelkekre, és amikor meghal, az utolsó pillanatban is büszkeséggel néz a sors szemébe.” A kalóz kalandokkal teli, feszülten izgalmas történet, melyben éppúgy helyet kap a szerelem, az árulás, az életveszély és a hajótörés, mint a végső megmenekülés. A versnek akkora sikere volt, hogy a balettmesterek nem sokkal a megjelenése után, már az 1820-as években több helyen színpadra vitték. Az 1856-os párizsi előadás szenzációja a hajótörés színpadtechnikai megoldása volt. Anna-Marie Holmes 1997-ben koreografálta saját verzióját a Boston Ballet számára, amelyet 2017-ben Solymosi Tamás balettigazgatóval közös, új verzióban, a Magyar Nemzeti Balett művészeinek előadásában láthatott először a budapesti közönség.
A zenei anyag Anna-Marie Holmes változata. Zenéjét szerkesztette, átdolgozta, áthangszerelte: Kevin Galiè.

Cselekmény

Prológus

Egy kalózhajó fut a nyílt vízen Törökország felé, rajta a kapitánya, Conrad, valamint szolgája és barátja, Birbanto.

1. felvonás - A Bazár

A bazár hangos forgatagában Lankendem árulja rabszolgalányait nagy buzgalommal. Conrad hirtelen egy erkélyen megpillantja Medorát és azonnal beleszeret.
Amikor harsonaszóval megérkezik a kormányzó Seyd Pasa, Lankendem három fiatal nőt mutat be neki, akiket szeretne eladni. A pasának egyik sem tetszik, mindhármat visszautasítja. Ekkor Lankendem bemutatja neki a rejtélyes Gulnaret. A Pasa azonnal megveszi a nőt. Lankendem Medorát is megmutatja, aki mindenkit elbűvöl szépségével. A Pasa képtelen ellenállni ilyen kísértésnek, és őt is megvásárolja. Conrad utasítja szolgáját, Alit, hogy rabolja el Medorát, majd a kalózok lerohanják a falut és magukkal viszik Lankendemet is titkos búvóhelyükre, a kalózok barlangjába.

2. felvonás - A kalózok barlangja
Conrad és Medora végre együtt lehetnek. Conrad megmutatja Medorának a búvóhelyét. Birbanto hívja a kalózokat, hogy hozzák elő a lopott kincseket, a rabszolgalányokat és Lankendemet is. Medora, Conrad és Ali táncolnak a többiek szórakoztatására, majd Medora – szerelmükre hivatkozva – a többi rabszolgalány felszabadításáért könyörög Conradnál. Conrad bele is egyezik, de Birbanto tiltakozik a gondolat ellen és megpróbálja a kalózokat a Conrad elleni lázadásra biztatni. Conrad tekintélye és ereje azonban elég ahhoz, hogy eltérítse a kalózokat ettől a tervtől.
Birbanto ekkor újabb csalárd tervet eszel ki: álomelixírrel permetez be egy rózsát, és arra kényszeríti Lankendemet, hogy adja azt Medorának. A lány mit sem sejtve, Conradnak nyújtja azt. Conrad belélegzi a virág illatát és kábult álomba merül. A kalózok visszatérnek a barlangba és megpróbálják elrabolni Medorát. A küzdelemben a lány megragad egy tőrt és megvágja Birbanto karját.
A nagy zűrzavarban Lankendem visszaszerzi Medorát és vele együtt megszökik. Birbanto meg akarja ölni Conradot, de Conrad szolgája, Ali megzavarja őt. A kábult és összetört szívű Conrad felfedezi, hogy Medora eltűnt. Birbanto úgy tesz, mintha semmiről se tudna és hűséget fogad Conradnak.

3. felvonás

Első szín - A Pasa palotája
Gulnare a Pasát szórakoztatja, amikor megérkezik Lankendem a lefátyolozott Medorával. A Pasa örvendezik, hogy Medora visszakerült hozzá, és bejelenti, hogy ő lesz az első számú felesége.

Második szín - A kert
Elbűvölve szépséges asszonyaitól, a Pasa a háreméről álmodozik pompás kertjében.

Harmadik szín - A pasa palotája
A pasa arra ébred, hogy megérkezik a zarándokoknak álcázott Conrad, Birbanto és a kalózok egy csoportja. A pasa meghívja őket a palotájába. Medora felismeri a zarándoknak öltözött Conradot. Hirtelen a zarándokok ledobják köntöseiket és felfedik kalóz mivoltukat. A palotában káosz uralkodik. Conrad és emberei elkergetik a pasát, őreit és asszonyait. Mindenki győzelmi táncot jár. Hirtelen megjelenik a Gulnarét üldöző Birbanto, aki Conraddal és Medorával találja szembe magát. Medora felfedi Birbanto árulását, akit Conrad lelő. Conrad, Medora és Gulnare a hajóra menekülnek, amellyel tovább indulhatnak.

Negyedik szín - A vihar
A kalózhajó siklik a békés tengeren. Conrad a kormánykeréknél áll, karjaiban tartja szerelmét Medorát. Hirtelen vad vihar villámai cikáznak az elsötétült égen. A szelek összetépik a vitorlákat és egy felvillanó villámcsapás félbetöri a hajó árbocát. A hajó süllyedni kezd a könyörtelen, vad, viharos vízben.

Epilógus

Ahogy a szél lecsendesedik és a tenger lassan megnyugszik, fényes hold emelkedik az égre. A holdfény megvilágítja Conradot és Medorát, akik egy sziklába kapaszkodva menekültek meg a hajótörésben. A két szerelmes hálát ad csodálatos túlélésükért, amely szerelmük erejét bizonyítja.

Média

Kritikai visszhang

"Pazarul hagyományos előadás, tele színekkel és gazdagon kidolgozott részletekkel – az első felvonásban még egy működő szökőkút is volt. Az elengedhetetlen hajó nagyon impozáns volt, Rományi Nóra jelmezei pedig, bár szükségszerűen kopottak, nagyon szépek voltak, és jól illeszkedtek a mozgáshoz."
Gerard Davis, Dance Europe

„Rózsa István opulens színpadképet teremtett. A részletek iránti szeretetét kifejezve a keleties piacteret, a kalózok rejtekhelyét és Seyd pasa fényűző, szemet gyönyörködtető palotáját varázsolta a színpadra a háremmel együtt. A hajót sok technikai trükkel ingatták, illetve süllyesztették el a vészjósló időjárásban. Virágokban gazdag tablókkal hozta létre az álomjelenetben a kertet, ahol Gulnare és Medora a pasának táncolt."
Ira Werbowsky, Der neue Merker

Balettkalauz

Interjú a koreográfussal

Anna-Marie Holmest balerinaként ismerhette meg a világ, majd öt kontinens több mint harminc országában tanított és koreografált. A kanadai születésű művésznő 2017-ben Magyar Nemzeti Balett társulatával dolgozott szakmai pályafutásának egyik legjobban sikerült és legkeresettebb darabján, A kalózon. Holmes volt az első észak-amerikai táncos, akit meghívtak a Kirov Balett társulatába, továbbá dolgozott a Londoni Fesztivál Balettel, a Királyi Skót Balettel, a Berlini Állami Balett és a Holland Nemzeti Balett társulatával is. Közismertek az orosz klasszikusok általa megálmodott interpretációi, amiket Lisszabontól Nápolyig, New Yorktól Tokióig a legnevesebb együttesek játszottak.

Mi áll A kalóz születésének, színpadra állításának, majd népszerűségének hátterében?

Ez egy igazán hosszú történet. A mesterem, Natalija Dudinszkaja azt tanácsolta, hogy érdemes volna elkezdenem gondolkodni erről a darabról. Emlékszem, azt mondta nekem, szégyen, hogy az eredeti mű sehol nincs repertoáron. A Bolsoj Balett is egy új verziót mutatott be akkoriban, és bár a régebbi kosztümök és a díszletek mind Moszkvában voltak, egyáltalán nem használták őket. Dudinszkaja ötlete volt, hogy vásároljam meg a teljes produkciót a Boston Balett számára, és az akkori művészeti vezető, Vlagyimir Vaszilijev nyitott volt a felvetésre. Így kerültünk Massachusetts állam fővárosába Dudinszkajával és Diznitszkijjel együtt, akiket Szentpétervárról hívtam meg, hogy segítsenek betanítani a koreográfiát. Az, hogy végül bejártuk vele az egész világot, nem az én döntésem volt: A kalóz egyszerűen elkezdte élni a saját életét.

Az első lépés az volt, amikor Kevin McKenzie Bostonba utazott, hogy megnézze a táncművem, majd felvetődött, hogy nem állítanám-e színpadra az American Ballet Theatre társulatával is New Yorkban. Természetesen igent mondtam, de akkor már ragaszkodtam néhány változtatáshoz. Ha jobban belegondolok, ez az alkotás rengeteg átalakuláson ment keresztül az Egyesült Államokban tartott premier után. Egyik alkalommal például le kellett rövidítenünk a háromfelvonásnyi táncanyagot, mert az előadást egy Rudolf Nurejev emlékére forgatott film bemutatása követte. Rá kellett döbbennem, hogy ez a sűrített verzió izgalmasabb, jobb, mint a megelőző volt. Megváltoztattam a számok sorrendjét, a harmadik felvonásban túl sok volt a női tánc, ezek közül néhányat egyszerűen a darab elejére hoztam. Most minden módosításról azt gondolom, hogy szerencsés volt, élőbbé, frissebbé tették a kompozíciót. Jót tett neki.

A világon bárhol járunk, ugyanazt A kalózt láthatjuk?

Igen és nem: itt, Magyarországon például az OPERA saját díszletet és jelmezt készíttet. Solymosi Tamás balettigazgatóval közösen „igazítjuk” a társulatra a koreográfiát, ami alapjaiban megegyezik a legutóbbi verzióval, de az apróbb átalakítások nem kerülhetők el. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy más-más társulatokkal dolgozom, másrészt abból fakad, hogy a díszlet és a kosztüm is módosul, így mindig át kell gondolni néhány mozdulatot. Továbbá minden művész különböző: hiába lépik esetleg ugyanazt, mást gondolnak, mást éreznek az adott karakterekkel kapcsolatban, aminek következtében egészen eltérő módon formálódnak a mozdulataik a színpadon. Imádok táncosokkal foglalkozni! Minden hely és operaház máshogy izgalmas, mindenhol kicsit másképp zajlik a betanítás egész folyamata, de számomra ettől igazán szép a művészet!

Olaszországban és Amerikában is voltak közös munkáink, és Solymosi Tamással igazán jó együttműködni. Nagyon megörültem, amikor több mint egy éve arra kért, hogy hozzam ide a produkciót. Így tavaly ősszel Budapestre utaztam, hogy megismerkedjem a társulattal. Több előadáson, próbán és balettórán is részt vettem, látnom kellett a művészek lehetőségeit, mert A kalóz nagyon nehéz balett. Ráadásul a technika tökéletes elsajátításán túl színészi képességeket is elvár a táncosoktól. A szereplők kiválasztásánál segített a rutin, hiszen már New Yorkban, Pittsburghben, Isztambulban, Londonban és Washingtonban is színpadra állítottam a művet, ősszel és tavasszal pedig Hongkongba, majd Milánóba utazom ugyanezzel a céllal.

Hogyan lehet a különböző társulatokra „illeszteni” ugyanazt a koreográfiát?

Ez mindig az adott együttestől függ. Gyakran találkozom olyan meghívott balett-táncosokkal, akik korábban, másik együttesnél már elsajátították azt. Ez természetesen segítséget jelent, de amikor nem ez a helyzet, én tanítok mindenkit: a főszereplőket, a szólistákat, a kart. A kalóz nem annyira közismert, mint A hattyúk tava vagy A diótörő, így sok újdonságot jelent a művészek számára is. Elengedhetetlen része a munkámnak, hogy bárhova is megyek, mindig a darab drámája, a története jár a fejemben. Ha nincs valódi tartalom, egyszerűen feleslegessé, céltalanná válik. Számomra a balett soha nem csak a lépésekről szól: kell, hogy jelentéssel bírjon, a táncosok és a nézők számára is.

Az interjút Braun Anna készítette az Opera magazin számára 2017-ben

Egy romantikus hősköltemény

A kalóz története az angol romantikus költőnemzedék egyik legnagyobb alakja, Lord George Gordon Byron (1788–1824) azonos című költeményéből (The Corsair) származik. A verses elbeszélés 1814-ben született, írójának kalandos, botrányos élete, utazásainak élményei (bejárta Spanyolországot, Itáliát és Hellászt), valamint romantikus szabadságvágya egyaránt visszatükröződik benne. „Ami a történetemet és a történeteket illeti, ha a hiúság ama kárhozatos vétkébe estem volna, hogy »magamból merítsek«, nos a kép találó, hiszen rám nézve kedvezőtlen. Csak a hozzám közel állóktól kívánom különösképp, hogy elhiggyék: a költő jobb, mint képzelete teremtményei” – írta műve előszavában.

A közöny ellen lázadó, a szokásokat és a szabályokat gyakran tagadó költő könnyen azonosítható Conraddal, a titokzatos kalózzal, akinek otthona az örökösen változó, végtelen tenger, élete a természet, szerelme a gyönyörű rabszolgalány, Medora. Talán éppen ezért, a mű egyik kiadásában a főszereplőről, Conradról készült portré magának Byronnak az arcvonásait viselte. Byron munkája – amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy már londoni kiadása első napján tízezer példányban kelt el, és az első hónapban hétszer kellett újra nyomtatni – romantikusan tragikus véget ér: Medora meghal, szerelme, Conrad pedig eltűnik a tenger egy ismeretlen szigetén. A szomorú történet sikerét tovább fokozta, hogy még abban az esztendőben színpadi változat is készült belőle, amelyet Londonban a Sadler’s Wells színházban mutattak be, William Reeve (1757–1815) zenéjével. Ez lehetett a byroni alkotás első színpadi megjelenése.

A romantika, főleg Angliában, különösen kedvelte a kalóz figuráját. Ahogyan Európa más romantikus hagyományaiban is fontos szerepet töltöttek be a társadalomból kiszorult vagy kirekesztett, hősiesre formált figurák (pl. a betyár, a fegyenc, a haramia, az útonálló), úgy a kalóz is egyfajta romantikus ideált testesített meg. A kalózok azóta léteztek, amióta az emberiség hajózni kezdett. Az ókori görög és latin források éppúgy említik őket, mint a keresztény hajósok történetei, akik a mór, szaracén kalózokkal vívták csatáikat. A reneszánsz századaitól kezdve azonban kettéválik a tengeri rablók megítélése. Az egyik típus a fosztogató, zsákmányáért mindenre képes gyilkos, a másik a tengerek hőse, aki saját honfitársait nem támadja meg, sőt ha kell, meg is védi, csak az idegen hajósok ellen csatázik. A 16. században, a tengerek uralmáért folytatott küzdelemben valóságos nemzeti hősökké válhattak a híres kalózvezérek. Ilyen volt például Francis Drake (1540–1596), akit a hazájáért tett szolgálataiért I. Erszébet királynő végül lovaggá is ütött. Az angolok szemében nemzeti hőssé vált Drake a spanyolok számára csupán csak egy kalóz volt, akit El Draque (Sárkánykígyó) néven emlegettek, és II. Fülöp spanyol király húszezer dukát vérdíjat tűzött ki a fejére. Az angol nyelvben tükröződik is a kétféle megítélés, a corsair olyan tiszteletre méltó tengeri hős, aki megvédi az angol kikötőket az ellenséges hajóktól. Zsákmányuk után pedig ezek a kalózok adót fizettek a királyi kincstárnak. Többen közülük kiérdemelték a „Corsair of Her Majesty” (Őfelsége kalóza) címet és nemességet is kaphattak. A másik angol elnevezés, a pirate, a tengeri rabló azonban bűnözőnek számított, mert kifosztotta nemcsak az angol hajósokat, de bárkit, aki az útjába került. Egyetlen célja a zsákmányszerzés és a pusztítás volt.

Byron epikus költeménye tehát már saját korában sikeres irodalmi alkotásnak számított, később pedig jó alapot szolgáltatott más művészeti alkotások, elsősorban zenés színpadi művek librettóihoz is. Nem csoda, hogy a vadregényes téma sok zeneszerzőt megihletett: Vincenzo Bellini 1827-ben, Giuseppe Verdi 1848-ban írt operát A kalóz címmel, 1831-ben Berlioz komponált ezen a címen nyitányt, 1856-ban pedig a Giselle alkotója, Adolphe Adam készített balettet Le Corsaire (A kalóz) címmel. Ugyanakkor a téma megjelent a kor képzőművészetében is. 1831-ben a francia romantikus festészet emblematikus alakja, Eugène Delacroix (1798–1863) festette meg a költemény egyik epizódját, amelyen Gulnare és a pasa látható.

A szüzsé nem véletlenül foglalkoztatta ilyen mértékben a kortársakat, hiszen toposzról volt szó: a társadalmon kívüli ember emblematikus gyűjtőtémájáról, amelyet egyébként az irodalomban Schillertől Prévost abbéig, idősebb és ifjabb Dumas-tól Victor Hugóig és Prosper Mérimée-ig vagy éppen Flaubert-ig, Thomas Hardyig, sőt José de Esproncedától Lermontovig szinte valamennyi jelentős művész felhasznált a 19. században. A jelenség lényege, hogy a 19. századi polgár, miközben ragaszkodott megállapodott életrendjéhez, és őrizte konvencionális családi tűzhelyét, izgatott borzongással gondolt azokra, akik ilyen vagy olyan módon megtagadták a társadalmilag elfogadott életmodellt. Sőt nemcsak borzongott, de titokban, önmagának sem bevallva, vágyakozott is a szabályszegők közé. Az életben nem fogadta el, sőt elítélte a rend tagadását, a művészetben azonban igazságot szolgáltatott például Jean Valjeannak vagy éppen Monte Cristo grófjának.

A művészet és olykor maga a romantikus művész is bátrabb volt, mint a polgár: azt is meg merte tenni, hogy a körön kívül rekedteket jobbnak, igazabbnak, de mindenképpen különlegesebbnek ábrázolja a körön belül élőknél. A kalóz-történetben ugyanakkor olyan romantikus elemek is megjelentek, mint az egzotikus keleti bazár, vagy éppen a hárem, amely nemkülönben izgatta a kor emberének fantáziáját. Természetesen a koreográfusokat is: Filippo Taglioni (1777–1871) 1833-as Lázadás a háremben című balettje, amely ugyancsak ezt a témát dolgozta fel, 1834-ben meghódította a londoni színpadot, negyvenhárom alkalommal játszotta a Drury Lane színház.

Egy elfeledett alkotó későromantikus balettje

Lord Byron kalóz-témája tehát igazi romantikus alapmotívumot adott egy késő- romantikus baletthez 1856-ban. Tudunk korábbi balett-változatokról is, amelyek ebből a műből készültek, ismét csak a téma népszerűségét igazolva. Közülük – az elsőség okán – érdemes megemlíteni Giovanni Galzerani (1789–1853) 1826-os változatát a milánói Scalában, amely a „mimikai cselekmény öt felvonásban” műfaji megjelöléssel került színpadra. Az első, tánctörténeti szempontból is jegyzett változatnak azonban az 1856. január 23-án, a párizsi Operában bemutatott darabot tekinthetjük. Az angol költő művéből ekkor a korszak talán egyik leghíresebb francia librettóírója, Jules-Henri Vernoy de Saint-Georges (1799–1875) készített szövegkönyvet. A regényírásban, operaszövegkönyvek alkotásában is jártas Vernoy de Saint-Georges számára nem jelentett újdonságot balett-librettót készíteni, hiszen 1841-ben a nagysikerű Giselle-lel már bizonyított ebben a műfajban is. Mindenesetre a korabeli kritika kiemeli, hogy Byron eredetijéhez képest Vernoy de Saint-Georges melodramatikus szövegkönyvet alkotott, amelynek boldog végkifejlete volt, és az angol költő borongós romantikájú művénél szórakoztatóbb meseszövése.

A háromfelvonásos, 1856-os A kalóz koreográfusa mára szinte teljesen az ismeretlenség homályába veszett, pedig a maga korában neves és termékeny alkotónak bizonyult. Joseph Mazilier (1797–1868, eredetileg Giulio Mazarini), olasz származású táncos és balettmester pályafutását Lyonban és Bordeaux-ban kezdte. 1825-től Párizsban első táncosként lépett fel. 1830-tól 1851-ig a párizsi Operában működött. A közönség nem csupán táncos kvalitásait, de színészi kiválóságát is elismerte. A korszak elvárásainak megfelelően lírai érzékenységgel alakította a romantikus hősöket. Komikus tehetségét 1845-ben a Le Diable à quatre (Az ördög négyesben) című balettben bizonyította, amelynek koreográfiáját is maga készítette. Ez volt az első olyan táncdarabja, amelyben a zeneszerző Adolphe Adammal dolgozott együtt.

1851–52-ben Mazilier egy évadot Szentpéterváron töltött, majd visszatért a párizsi Operához első balettmesterként. Élete során vagy két tucat balettet alkotott. Őt már kevésbé érdekelte a „ballet blanc” (a fehér balett) álmodozó világa, műveiben sokkal inkább a vadregényes témákat kedvelte úgy, hogy ezekhez korszerűen látványos színpadi megoldásokban gondolkodott. Természetesen felhasználta az ekkorra már egyre virtuózabb tánctechnikai újításokat, amelyek elsősorban a balerinák spicc-technikáját érintették. Az ő műveinek hősnői már nem az éterien lebegő tündér alakok voltak, a képzelet világából inkább csábító, démoni nőfigurákat választott, de az „elvágyódás”, a „más tájak igézete” romantikus vonása is megjelent munkáiban. Mazilier műveiből eredeti formájukban mára már egyetlen darab sem látható. Bár számos dokumentum (szövegkönyv, jelmez- és díszlettervek, leírások) megmaradt velük kapcsolatban, magáról az ősbemutatókon látható koreográfiákról keveset tudunk. A korabeli leírások, kritikák ugyanakkor azt egyértelműen kiemelik, hogy darabjaiban a tánc és a pantomim egységben jelent meg, és hogy a koreográfus jól értett a fordulatos cselekmények, gazdag történések ábrázolásához.

A kalóz ősbemutatója 1856. január 23-án zajlott le a párizsi Operában. A premiert megtisztelte látogatásával maga III. Napóleon császár is feleségével, a szép Eugénia császárnéval együtt, és a lapok tudósításai szerint többször is tapssal nyilvánították ki tetszésüket. Egyes francia források még azt is megemlítik, hogy a császárné, aki maga is nagy balettrajongó volt, a premierre készülve tett néhány észrevételt a balett szövegkönyvével kapcsolatban. Vernoy de Saint-Georges pedig csinos összeget, 3000 frankot kapott az átalakítással járó többletmunkáért. A színlap tanúsága szerint a bemutatott mű balett-pantomim volt három felvonásban. Zenéjét Adolphe Adam szerezte, a díszleteket Édouard Despléchin (1802–1871) korának legelismertebb francia színházi tervezője, Charles-Antoine Cambon (1802–1875) és Joseph Thierry (1812–1866) készítették.

A színpadi látványtervezés ezidőtájt virágkorát élte a párizsi Operában. Az ezekben az években bemutatott operák és balettek mind egytől-egyig pazar kiállítással, gondos és mesterien kidolgozott szcenírozással, a perspektívát használó, a valósághűség illúzióját keltő képekkel kerültek a látványosságért lelkesedő közönség elé. Ami pedig a kosztümöket illeti, mivel ezek a balettek vegyítették az egzotikus látványt a romantikus balettstílussal és -technikával, a jelmezekben is keveredett a keletiesség a korszakban divatba jött romantikus tüllszoknyával, amelyet Marie Taglioni tett népszerűvé. Ez tehát összességében úgy nézett ki, hogy a díszletek és a férfijelmezek keletiesen egzotikusak voltak, míg a korszak balettszínpadán főszereplő táncosnők világosan és határozottan európai megjelenést és romantikus táncstílust kaptak. A balerinák témától függetlenül minden balettben könnyű, puha tüllszoknyát viseltek, amely a térd alatt ért véget, és csupán a ruha felső részén lehetett valamilyen stilizált ábrázolással megmutatni a szereplő hovatartozását, esetleg nemzetiségét.

A kalóz főszerepeit a korszak csillagai táncolták, Medorát az olasz Carolina Rosati (1826–1905), a híres Blasis-iskola egykori növendéke, Conradot Domenico Segarelli (1820–1860), az ugyancsak olasz, kiváló pantomimes készséggel rendelkező táncos alakította. Ekkoriban a balettek férfi főszereplője inkább karakterfigura volt, szerepe sokkal inkább a kifejező mozgást, mint a technikás tánctudást igényelte. És természetesen a balerina nőiességének és technikai tökéletességének kiemelését. Ennek a változatnak a főszereplője tehát egyértelműen Medora volt, nem csupán a táncos igényű megformálás miatt, hanem azért is, mert olyan nőalakot képviselt, aki harcol a szabadságáért és maga választja ki azt a férfit, akit szeret.

A cselekmény – ezzel a felfogással együtt is – alapjaiban megegyezett a ma látható változatokéval, befejezése pedig ellentétben állt a byroni művel, hiszen a történet happy enddel zárult, amely ugyanakkor költőien romantikus emléket állított a fő- hősök szerelmének. A tánc szempontjából a darab kiemelkedő részletének számított ebben a változatban a Legyezőtánc (Pas des éventails), amelyet Medora táncolt rabszolgatársnőivel a második felvonásban, és az Odaliszkok tánca a hárem-jelenetben. A balett a bemutató után két évig maradt műsoron, és szinte azonnal Londonba is elvitték, ahol ugyancsak sikert aratott. Párizsban azután 1867-ben újították fel a balettet, amelyhez Mazilier új táncbetétet koreografált a hárem-jelenetbe, Virágtánc (Pas des Fleurs) címmel, amelyhez Léo Delibes-től (1836–1891) rendelt muzsikát. Bár az új zenei rész nem simult igazán Adam költőibb hangulatú partitúrájához, a változtatások újabb sikersorozatot hoztak, hiszen a balett egy év alatt több mint nyolcvan előadást ért meg. Ezután azonban sikerszériája Nyugat-Európában egy időre megszakadt.

Marius Petipa változatai

1858 januárjában, oroszországi balettmesteri működésének utolsó évében, Jules Perrot (1810–1892), a Giselle koreográfusa vitte A kalózt Oroszországba, ahol a szentpétervári közönséggel is megismertette Mazilier balettjét. Innentől új fejezet kezdődött a balett történetében. Marius Petipa (1818–1910), az orosz balett-klassszika megteremtője és egyeduralkodó fejedelme 1858-ban részese volt A kalóz Perrot-féle szentpétervári bemutatójának. Kétféle minőségben is részt vett a produkcióban: asszisztensként a koreográfia át- dolgozásában, illetve táncosként Conrad megformálásában. Később Petipa négy alkalommal nyúlt hozzá újra a baletthez (1863, 1868, 1885, 1899). Minden alkalommal kisebb-nagyobb változtatásokat, átalakításokat hajtott végre a koreográfián, az egyes felújítások elsősorban a balett táncos kulcsjeleneteit érintették. Valójában már a legelső alkalommal, 1858-ban is, Perrot-val együtt újra koreografálták a Legyező táncot és az Odaliszkek táncát, és újításként beiktatták a Rabszolga pas de deux-t.

Ugyanígy a balett zenei anyaga is folyton változott, végül már Adam mellett jó néhány különböző zeneszerző neve szerepelt a színlapon: Delibes, Pugni, Drigo, Minkus mellett még Peter Georgievics Oldenburg hercegé is (1812–1881), aki a Rabszolga pas de deux (Pas d’esclave) néven híressé vált részlet zenéjét komponálta. A herceg amellett, hogy rajongott a balettért, kiváló zongorista és zeneszerző is volt. Közreműködött más Petipa-balettek zenéjében is, és zongoraversenyt is komponált. 1863-ban, amikor Petipa felesége, Maria Szurovszcsikova Petipa (1836–1882) számára alkotta újra Medora szerepét, Cesare Pugni (1802–1870) muzsikájával dolgozta át és bővítette ki az eredeti zenei anyagot. Ekkor került bele a balettbe először az Elvarázsolt kert-jelenet, elsősorban azért, mert a nagy létszámú női balettkarnak kellett „táncolnivalót” koreografálnia.

A színpadi látvány a nyugati előadásokhoz hasonlóan az orosz színpadokon is gazdag és különleges kiállítást kapott, amelyről Andrei Roller (1805–1891), a cári színházak elismert német származású szcenikusa gondoskodott. Roller 1833-tól 1879-ig főtervezőként több mint kétszáz előadás színpadi látványvilágát tervezte, Szentpéterváron és Moszkvában is. Egyes források szerint A kalóz hajótörés-jelenetében a villámcsapás bemutatására elektromágneses sugarzás alkalmazásával kísérletezett. Ez akkoriban igazán újító megoldásnak számított a szcenikában.

A legjelentősebb Petipa-féle verzió azonban az 1899-ben, kifejezetten a pályája csúcsán lévő Pierina Legnani (1868–1930) jutalomjátékának szánt, szinte teljesen megújult produkció volt. Ebben az előadásban teljesedett ki a Petipa által végletekig csiszolt klasszikus balett-technika. Talán éppen ezért, ez a koreográfiai verzió – amely 1928-ig műsoron maradt a szentpétervári színházban – szolgált alapjául sok későbbi A kalóz-felújításnak, illetve a teljes műből kiemelt és gyakran önállóan előadott részleteknek is. A tánctörténeti hagyomány úgy tartja, hogy Legnani korának legvirtuózabb táncosnője volt, aki először forgott spiccen harminckét rond de jambe fouettés-t, a balett-technikában legnehezebbnek számító forgásfajtát. Sokáig úgy tartották, hogy ebben az 1899-es koreográfiai változatban jelent meg, sőt lett a balett fénypontja a híres „nagy pas de deux”, amelynek zenéjét Riccardo Drigo (1846–1930) szerezte. A nagy pas de deux-n kívül a különböző feldolgozások híres részletei voltak még a már említett Pas d’esclave, a Jardin animé (Megelevenedett kert), amelyben a balettkarnak jutott látványos megmutatkozási lehetőség, és amely tisztán divertissement-jellegű része volt a műnek.

Major Rita