Hunyadi László

Bevezetés

„Istenemre! ha valaha még Nagy Lajost, vagy éppen Hunyady Jánost engednénk a’ magyar operában kornyikálni, megérdemlené a’ színház, hogy azonnal összeroskadjon.” Így háborgott az operakedvelőnek aligha nevezhető Vahot Imre, éppenséggel az első Erkel-dalmű, a Bátori Mária bemutatóját követően. Igazán nem állítható, hogy a komponistára (meg Egressy Bénire) komoly hatást gyakorolt volna ez az ótestamentumi átoknak beillő kifakadás. Hiszen a következő Erkel-operában, ha a nándorfehérvári győző nem is, de a két fia igenis ott kornyikált, s Mátyás ráadásul nadrágszereppé lett itt. A Hunyadi Lászlóban persze mégsem ő a fontos, hanem a címszereplő: a magyar önkép egyik legeszményibb megtestesülése. Mert hát milyen is Hunyadi László? Nemes és tiszta jellemű, az édesanyját és a szerelmét rajongásig szereti, s még az egyetlenegy hibája is – szép erény: a jóhiszeműség. Titkos ellenségek között élve a jóhiszeműség csakis végzetes következményekkel járhat, márpedig Hunyadi László ebben is tökéletesen megfelel kollektív önképünknek. Ő maga az ártatlan áldozat, akit szinte rémmesébe illően végeznek ki, a negyedik bárdcsapással még egy utolsó, szó szerint kapitális gaztettet elkövetve ellene. Vagyis ellenünk. Elvégre az emlegetett jóhiszeműség általánosítható már az operán belül is. Mely más okból zengnék ugyanis teli torokból a Cillei Ulrikot lekaszaboló derék vitézek az első felvonást záró híres-híres kórusszámukban: „Új nap kél, óh magyar”. Akárha a rendszer- és kurzusváltásoktól csodát, vagy legalábbis tiszta lapot remélő kollektív öncsalás szlogenjét hallanánk!

Ámde ezt az 1935-ös Radnai–Nádasdy–Oláh-féle átdolgozás poentírozta ily végletessé. „Csak László vitéz, csak László aluszik / és meg nem hallgat ő, / csak ellenének hisz...” – ilyesmit eredetileg nem panaszoltak a Hunyadi család aggódó párthívei, akik a cselszövő és vérszopó leölését követően aztán nem is „új nap”-ot reméltek, hanem a „haza megmentésé”-nek befejezett tényét hirdették ki. No, nem mintha ebben a formában a mű nem vallana miránk, magyarokra, de azért így mégis egyértelműbb, hogy Erkel és librettistája mindenekelőtt hatásos romantikus operában, nem pedig nagy nemzeti parabolában gondolkodott. Persze a hazafias célzat még így is jócskán motiválta őket, hiszen olyan operát akartak megalkotni, amely témáját a magyar történelemből meríti – és kiállja az összehasonlítást Donizetti és más kortársak históriai külzetű, viharos összecsapásokban meg mutatós szólamokban gazdag dalműveivel. S a bemutatót követően még hosszú éveken át egyre dúsuló tartalmú Hunyadi László csodája épp ez: a magyar romantikus operai hangütés és az ehhez társuló ikonikus színpadi jelenetek megteremtése. A szerelméről ábrándozó László áriájával, a gyermekeiért reszkető Szilágyi Erzsébet egész szólamával, a menyasszonyi boldogságától euforikus Gara Mária földtől elemelkedő cabalettájával, a Hunyadiak örömével és gyászával. Vagy épp az utolsó felvonás börtön- és vérpadjeleneteivel, melyek egyrészt kétségkívül nemzetközi patentek honosításai, másrészt csakúgy a legsajátabb tulajdonaink, akár egy Petőfi-vers vagy egy Madarász-festmény.

László Ferenc (Opera138)

Visszatérés az eredetihez

Ruzitska József Béla futása című operáját 1822-ben mutatták be Kolozsváron. Erkel meg is fordult ott, és fontos mérföldkő volt az életében, amikor megismerte ezt a művet, és az ottani szellemi közösséget. Az eredetileg német anyanyelvű zeneszerző számára a magyar kultúra nagyon komoly impulzust adott. Erkel több állomás után Kolozsvárról Budapestre került, ahol a Várszínházban karnagyként működött, majd onnan áthívták a Pesti Magyar Színházba, ami nem sokkal korábban alakult. Fiatal kora ellenére komoly szaktudásról tesz tanúbizonyságot: kiköti a szerződésében, hogy ő határozza meg, kik énekelhetnek, kik lehetnek a kórus és a zenekar tagjai. A komponista erősen hatott a zenei színvonalra, ami hamar meg is hozta gyümölcsét, hiszen az volt a cél, hogy a Pesti Német Színház konkurenciáját kiépítsék. Erkel korának népszerű műveit mutatta be, melynek köszönhetően jól megismerte az általa dirigált darabokat, Auber, Bellini, Cherubini, Donizetti és Rossini operáit.

Így az olasz bel canto erőteljes lenyomatot hagyott rajta a dallamformálás és a maga meghatározott módján felépülő zártszámok (áriák, duettek stb.) láncolatával. Ezenkívül leginkább a francia grand opéra műfaja hatott rá, amely mindig történelmi témájú, és elmaradhatatlan részei a monumentális tablók és táncbetétek. Végül a kolozsvári benyomás, azaz hazája kultúrájának az opera műfajába való beemelése is jelentősen befolyásolta, ennek köszönhető a műveiben fellelhető „magyarosság”, tehát a cigányzene, verbunkos, palotás. A Hunyadi továbblépés a szinte kizárólag bel canto jegyeket tartalmazó 1840-es Bátori Máriához képest (ami viszont fontos fordulópont volt: az állam ugyanis ekkor vette át az addig vármegyei fenntartású Pesti Magyar Színházat, ekkor lett Nemzeti Színház). A zeneszerző célja, hogy az általa megismert zenei stílusokat eggyé gyúrva magyar nyelvű operát hozzon létre, de tulajdonképpen újító szándéka nem volt. Erkel életműve teljesen egyedi. Nincs még egy olyan operaszerző, akinek minden egyes operája saját hazájának történelmi eseményeit dolgozná fel.

Hunyadi László története egy háromfelvonásos nagyoperát megkívánó történelmi téma. Érdekes azonban, hogy a főszereplő sokkal inkább Szilágyi Erzsébet, vagyis Hunyadi László és Mátyás anyja. Ennek okát az operai sablonokban lehet megtalálni. A főszereplő főbb ismérve, hogy kap egy úgynevezett aria di sortita áriatípust, mely szerkezetileg a következő egységekből áll: recitativo – cantabile rész – középrész (tempo di mezzo) – (gyors) cabaletta2. Általában nem a darab legelején, hanem legtöbbször a második felvonás nyitóképében jelenik meg. Illetve a mű végén vagy a főszereplő áriája, vagy rondófinálé hallható, ahol ez a főszereplő központi jelentőségű. A Hunyadiban ez mind Szilágyi Erzsébeté. A másik fontos jellemzője a kor operáinak, hogy a nyitóképből megismeri a közönség az alaptörténetet, mégpedig általában a kórus által, ami belefolyik egy középszereplő szintén a darab értését segítő áriájába. Erkelnél ezt a funkciót eredetileg Mátyás áriája töltötte be. Az 1935-ös változatban Radnai Miklós (az Opera igazgatója), Nádasdy Kálmán (rendező) és Oláh Gusztáv (díszlettervező) ezt kimetszette közös átdolgozásuk során.

Az 1935-ös átdolgozás előtti előadási hagyomány felélesztésével szeretnénk megmutatni, hogy Erkel eredeti verziója, ami az ősbemutató idején is hatalmas közönségsiker volt, az most, a 21. században is micsoda élő, erős zenedráma valódi, hús-vér figurákkal. Furcsa számomra, hogy Radnaiék nem hittek Erkel művészetében. Verdi Nabuccója, Wagner A bolygó hollandija is akkoriban született, mégsem vesztették erejüket, stílusuk a bel cantóból fakad, mégsem szorulnak modernizálásra. Radnainak az volt a problémája, hogy csak a Bánk bánt és a Hunyadi Lászlót tudták felmutatni a századfordulón mint magyar operát. Problematikus volt továbbá Bánk tenor szerepének kiosztása, így megírták a baritonváltozatot, és modernizálták a darabot, ami némileg fából vaskarika…

Persze az új hangszerelés, új változat létrehozása nem ritka. Barokk operák esetében ahány előadás, annyiféle megvalósítás. Máig az az izgalmas, hogy hogyan lehet a szerzői szándékot rekonstruálni, még ha azt modern vagy akár jazzes megoldással tesszük is, ahogy például itt, az OPERÁ-ban Monteverdi Poppeája vagy Purcell A tündérkirálynője esetén volt hallható. De az OPERA kiírja, hogy átdolgozás, és nem próbálja meg elhitetni a közönséggel, hogy az eredetit hallja. Mindenesetre amit mi megismertünk az elmúlt, lassan nyolcvan év alatt Erkel Hunyadijaként és Bánkjaként, az közel áll az eredetihez, de nem az. Kimaradt tételek visszakerültek az operába, illetve visszanyerték a maguk helyét és jelentőségét. Az utólag fölöslegesen túlírt részeket visszarövidítettük. Érdekes, hogy a Hunyadi legnépszerűbb részei, azaz a Nyitány, László áriája, a La Grange-ária, a Palotás és Mária cabalettája nem volt része az 1844. január 27-i premiernek, mind később került a műbe. Természetesen most ezek is el fognak hangozni. Úgy gondolom, hogy az Ős-Hunyadi rekonstruálásával egy sokkal színesebb, egységesebb darab született.

Kocsár Balázs

Lételemem a kreativitás – A főigazgató–rendező gondolatai

A fiatal Erkel, aki egyszer csak berobban a főváros zenei életébe, épp a reformkor fináléjába érkezik, és első operája, a Hunyadi László máris remekmű – a Bátori Máriát inkább tekintsük sikeres „nulladiknak” –, amely a magyar történelem talán legizgalmasabb időszakát veszi célba. Adja magát egy Erkel-opera bemutatása: 1884-ben épült historizáló operaházi épület újranyitásához magyar történelmi darab illik, ráadásul Erkel Ferenc volt akkor még a főzeneigazgató. A nyitó opera-előadás jó, ha a nagyközönség tetszését elnyeri: ez leginkább még mindig korhű színre vitellel érhető el – ráadásul ezt a módot ma mindenképpen nagyobb és különlegesebb kihívásnak érzem, mint a modernizálást. És ha már ennyit kellett várni az Ybl-palota megnyitására, számomra fontos kellett legyen, hogy a színpadi technika adta lehetőségeket megmutathassuk a nézőknek. Az OPERA Eiffel Műhelyházát a gyártóműhelyek miatt is építettük kilenc éven át: egy efféle nagyszabású alkotásban a míves díszlet-jelmez révén ők is megmutathatják magukat, ahogy a Palotás jogán a balett-társulat kiegészülhet a balettintézetünk, sőt az előadás egy pontján a gyermekkar tagjaival is. Egyszóval az is cél volt, hogy mindenki részt vehessen ebben a produkcióban a zenekar, énekkar, szólisták mellett.

Képtelen lennék alkotómunka nélkül létezni az OPERA élén, lételemem a kreativitás. Nemcsak évadokat tervezek, de darabötleteket, librettót, témát is jegyzek, könyveket írok és íratok a napi munka mellett. Első nagyszabású rendezésemhez Lisztopád Krisztinát választottam egyetlen alkotótársul, aki számos jelmezt tervezett már nekünk, díszletet még sosem. Kriszta a hegyeket is elhúzná félelmetes koncentráltságával, és folyamatos jelenléttel dolgoztunk együtt másfél éven át az előadáson, és olyan stáb vesz minket körül, amely átsegít a többszörös debütáláson: hisz nemcsak Kriszta tervez, én rendezek, az ősváltozat pedig hangzik el „először”, de egy évekre bezárt és felújított színház, illetve annak vadonatúj gépezete is premierre megy.

Egy s más az átdolgozásról és a szövegről

Egressy Béni szövege nem Vörösmarty vagy Kölcsey minőségét hozza, nem is Aranyét vagy Petőfiét – persze, alkalmazott szöveg ez, zenéhez írták. Miként a szintén Egressy-szövegre készült Bánk bán eredeti librettóját átdolgozták a második világháború után, a Hunyadiéval az még korábban esett meg, a két katasztrófa között. Nádasdy Kálmán szövege gyönyörű, és selymesen énekelhető az erkeli dallamokra, de Radnai Miklóssal a zeneművet erősen meghúzták és átalakították az amúgy konzseniális társalkotók. Például a valamennyiünk által ismert, Radnai–Nádasdy–Oláh–féle verzió második felvonásában Gara Mária nem a király bevonulásakor tűnik fel, mintegy az uralkodó által megpillantva (vagy inkább apja által előlökdösve), hanem kis cavatinával indítja a második felvonást. „Bús gerle ablakomra szállt, kesereg ő is, úgy, mint én…” – és akármilyen szép is ez a lírai pillanat, ez a zene nem a felvonás direkt indítására született, és nem is Gara Mária hangjára, nem ebben a hangnemben, nem ebben a felvonásban, nem erre a szövegre, nem ilyen képekkel, nem ilyen mondanivalóval… Mert Mátyás áriájának lassú szakaszáról van szó, amely az első felvonás első áriája, amit megelőz minden operanyitányok egyike és egy férfikari tétel. Az eredeti áriavégi strettát pedig az átdolgozók Mátyás és Mária második felvonásbeli kettősévé formálták…

Ami a szöveget illeti, azon voltam, hogy minél inkább az eredeti szöveg hangozzon el, mégis felmerült a dilemma, hogy mit tegyünk a régi, elfelejtett jelentésű szavakkal (tombérozni). A régi, módosult jelentésűekkel (zsivány)? A félreérthetőkkel (tündérkecsű)? A hangulattalan, a zene áhítatából, intimitásából vagy épp ünnepélyességéből kilógó szavakkal (pelikán)? A rímtelen recitativókkal? („S e nyomorú féreg, e sehonnai oláh / Halálos ellenem fia meré kérni leányom kezét?”) A kínos prozódiával („fölötte villog szörnyűen”)? A ma nagyon nem konform képhasználattal („bűzhítse vészteljes lehelete”, „felséges illatú balzsam-leheleted”)? Az éneklés ellen való használattal (rengeteg magas hangrendű vokális a csúcshangokon)? Végül is a teljes szöveg hatodát-hetedét kellett kicsit meggyógyítani, de ahol a képek nem változtak, meghagytam a Nádasdy-féle ismert szöveget, ám könyörtelenül visszaváltottam belőle (vagy ha az rossz döntés lett volna, írtam helyette azonos értelműt magam), ha a képhasználat vagy a mondanivaló nagyot változott volna. Főhajtásnak is szántam ezt a gyomláló munkát a hódolni való elődök, vagyis Erkel, Egressy, de Nádasdyék előtt is – és ki hinné, de teret kaptak kiváló énekeseink is, akik több esetben szintén tettek javaslatot, s ezek zömét, ha az elveknek megfelelt, örömmel fogadtam el.

Igaz is lehetne – a koronázási pallos magánmítosza

Gyerekkorom óta fogva tart a koronázási kard látványa. Senki sem beszél róla, a Szent Korona, a palást, a jogar, de még az országalma is nagy figyelmet kap ugyanakkor. Az a sokszor élezett, használatban és köszörűn roncsolt és rövidült penge mintha senkit sem érdekelne, számomra pedig olyasmit is mesélt, amelyről maga sem tudhatott. Korhű Hunyadi-előadásunkban ez az egyetlen kard szerepel – a koronázási jelvény hű mása – épp azért, hogy magára vonhassa a figyelmet. Pedig a 15. század még bőven a kardhasználat világa. És az az egyetlen, általunk használt eszköz is pallos, speciális kard tehát. Egyenes, szimmetrikus, hosszú és súlyos fegyver, vércsatornáját gyakran áztatta kivégzettek vére. Tévhit ugyanis, hogy bárddal és tönkre fektetett áldozattal „dolgozott” a bakó: mifelénk ezt az időszakot a térdeltetett elítélt, később pedig a hóhérszékbe ültetett áldozati póz jellemezte, a lefejezést hátulról, kétkezes pallossal hajtották végre.

A pallos nem mindennapi eszköz tehát, ám harcban az: ha szükség van rá, itt is két kézzel vagy „másfelessel” suhintják. Bizonyára Hunyadi Jánosnak is volt pallosa, és pallos a magyar koronázási kard ugyanúgy. Különböző, de nem nagyon széttartó történészi becslések szólnak róla, hogy koronázási pallosunk a XV. századból, esetleg a XVI. század elejéről származik, ráadásul Észak-Itáliából. Onnan tehát, ahol Hunyadi János 1431-től hosszabb időt, két teljes évet töltött: Milánóban várta be urát (talán apját?), Luxemburgi Zsigmondot, a frissen koronázott német--római császárt, eredetileg „csak” magyar királyt. Ha Hunyadi kaphatott vagy vehetett pallost a kovácsairól és acéljáról is híres Milánóban, miért ne tette volna? Miért ne apríthatta volna később azzal a törököt? Miért ne maradt volna hátra katonaládájában e fegyvere, s azután miért ne vette volna kezébe szívesen nagyfia, a végvári vitéz vagy akár néha a kicsi, a bő tíz évvel ifjabb, aki királyként ad majd távlatot Hunyadi János emlékének és értelmet Hunyadi László rövid életének azok holtában is. Ha rátámadnak, László miért ne védené magát vele akár Cillei Ulrik kormányzóval szemben is, annak életét kioltva? És miért ne szerethetne a legendás pallos birtoklója lenni Gara nádor, a legnagyobb magyar kiskirályok és királycsinálók egyike? És ha a pallos ott fekszik Madarász Viktor megdöbbentő festményének holttestén, miért ne lehetett volna már ott az ifjú kivégzésén is? S ha ott volt, mi példázta volna jobban Gara (valójában Garai László) nádor bosszúszomját, hogy nemcsak előkészíti Hunyadi fiának halálát, de a hóhér bizonytalankodását látva végre is hajtja azt – épp a tőle zsákmányolt pallossal? És ha már az a szégyen történt, hogy apja fegyverével fejezték le fiát, a családtagjait királyként azonnal újratemető Hunyadi Mátyás miért ne venné magához e pallost, hogy róla a vért végre lemosva így kezdje el az utolsó nagy magyar királyi ciklust?

Bizarr történet volna, és a magyar középkorba e mű kapcsán belelátva úgy vélem, mennél fordulatosabb, abszurdabb és kegyetlenebb, annál inkább életszerű. A magyar királyság története lehetőséggel élések és visszaélések históriája (kié nem az?), és egy kétélű pallossal erre meg arra sújtani is lehet. Mivel az utolsó, a régi rend szerint teljességgel érvényes királykoronázás Mátyásé volt, ha a pallos akkor esetleg a többi, nálánál régebbi koronázási jelvény közé került, nem egyszerűen „egy itáliai kardként” gondolhatnánk rá, hanem az utolsó és potenciálisan legtöbbel kecsegtető magyar királydinasztia máig velünk élő, az Országház kupolája alatt bármikor meglátogatható ereklyéjeként. Nagy csaták, fájdalmak és remények tanújaként. Mítosz? Igen, vállaltan saját eredetű, és szimbolikája révén talán többet mond el adatoknál. Történelem? Minden ízében az, ám egészében csak fantázia. Így is történhetett volna, mondom 2022 márciusában – míg csak egy magyar Schliemann nem érkezik, hogy kiderítse: nemhogy így volt, még ígyebbül…

Ókovács Szilveszter

Ez a produkció hatalmas összmunka – A látványtervező gondolatai

Amikor Ókovács Szilveszter felkért a Hunyadi László látványtervének elkészítésére, nagyon örültem a kihívásnak és a vele való közös munkának. Az volt talán a legnagyobb feladatom, hogy az újranyitó Operaház nyitóelőadásának díszletén keresztül bemutassam az új, modern színpadgépészetet. Itt tehát fordított eset állt fenn a szokványoshoz képest: nem a látványtervre épültek a technikai megoldások, hanem a technikai adottságok határozták meg a látványtervet. Annak kitalálása, hogy miként lehet a legjobb, leghatékonyabb ritmusban használni a színpad gépészetét és megmutatni, mit tud az Operaház színpadtechnikája, igazán nagy feladat. Ugyanakkor valóban inspiráltak a lehetőségek: mozgó utcák, amelyeknek van belső liftje, gyorsan, mégis halkan működő, díszleteket szempillantás alatt eltüntető mozgó pódiumok álltak a rendelkezésemre. A korszerűsített zsinórpadlás akár a közel kilencméteres falakat is megtartja föntről egyéb rögzítés nélkül. Adott egy gyors forgószínpad is, ami képes süllyedni, sőt előre-hátra mozogni. Tehát minden gyorsabb, egyszerűbb lett, mi pedig kihasználtuk a gépezetek teherbírását.

A történelmi hűség vizuális megjelenítése nagyon fontos volt. A kezdeti stádiumban ikonokat és miniatűrfestészetet tanulmányoztam, ez volt a tervezés alapja. Az opera kiemelt motívuma, aminek a látványvilágban is jelen kell lennie, a gyász, mely végigköveti a cselekményt Nándorfehérvártól, Temesváron át Budáig. Mondhatjuk, hogy az egész Hunyadi László kivégzésére épül, még az esküvői jelenet is arra készíti fel őt, és a látványt meghatározó viharvert várrom is azt sugallja, veszélyes a helyzet. Ugyanígy fontos szerepe van a színen látható bedőlő falnak is, mely ikonikus részét képezi a látványnak, és szintén a gyászra, veszteségre, elkövetkező veszedelemre utal. És amiből végül egy új királyság születhet.

Emellett korhű jelmezekről beszélhetünk annak ellenére, hogy az 1456-ban játszódó műhöz mi inkább az 1500-as évekre jellemző öltözéket rendeltünk, hogy még mívesebbek lehessenek a jelmezek. Nálunk tehát megjelenik a reneszánsz és a késő középkor. Utóbbi a múltat, előbbi az újjászületést fémjelzi, és hogy az adott figura éppen korábbi vagy későbbi kor jelmezét ölti magára, azt a lelki világa, gondolkodásmódja dönti el. A Hunyadi család például az új gondolkodás, az újjászületés követe, ők életszerű, reneszánsz ruhát hordanak. Az ellencsapat viszont, azaz Cillei Ulrik, Gara nádor, a király és a katonák piperkőc, túlzó, nem életszerű küllemmel és viselettel jelennek meg. A jelmezkészítés munkafolyamatához hozzátartozik, hogy rendkívül aprólékos megmunkálásra volt szükség, amelyben az OPERA jelmezrészlege maximálisan rendelkezésünkre állt, fantasztikus a munkamegosztás. Ez itthoni viszonylatban páratlan. Az ott dolgozó kivitelezők itthoni és külföldi korábbi munkájuk során begyűjtött komoly szakmai tudással rendelkeznek. Az egész Hunyadi László produkció hatalmas összmunka, így amit mi megálmodtunk a rendezővel, azt ők kompromisszum nélkül lehozzák a földre és megvalósítják.

Lisztopád Krisztina