Arrigo Boito

Mefistofele

Opera 16
, –
Magyar Állami Operaház
Az előadás hossza szünettel
  • Prológ:
  • Frankfurt kép:
  • Kertkép:
  • Szünet:
  • Boszorkányszombat:
  • Börtön kép:
  • Szünet:
  • Szép Heléna jelenet:
  • Epilógus:

Nyelv olasz

Felirat magyar, angol, olasz

Goethe Faustjának számtalan zenei feldolgozása létezik, amelyek közül minden bizonnyal Arrigo Boito Mefistofele című operája áll legközelebb a drámai költemény szellemiségéhez. A zeneszerzőt komolyan érdekelte a metafizika, nem meglepő tehát, hogy beleszeretett Goethe monumentális művébe, különösen Mefisztó alakjába, s őt tette meg operája középpontjának. Az Isten és a Sátán közötti harcot, illetve az emberi lét misztériumát sokrétűen feldolgozó mű filozofikusságát jól példázza Hamvas Béla néhány sora, amelyet Kovalik Balázs, az opera 2010-es lélegzetelállító előadásának rendezője idéz: „A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a végtelen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk.”

Cselekmény

Prológus

Az időtlen végtelenben kerubok dicsőítik az Ég Urát.
A Tagadás Szelleme lázadást szított a mennyben, ezért bukásra ítéltetett.
Mefisztó megvető kritikával illeti az Alkotót és dédelgetett teremtményét, az elbizakodott porszemet, amely értelemnek nevezi önnön fennhéjázó illúzióját, s embernek hívja magát. Olthatatlan tudásszomja, íme, Faustot is nyomorulttá és sóvárgóvá teszi; lázálmainak semmilyen tudomány nem szab határt, s immár emberfeletti szeretne lenni. Mefisztó fogadást ajánl az Úrnak, amelyben Faust lelke a tét. Az Égi Hangok elfogadják a kihívást, Mefisztó émelyegve hallgatja az aranyfürtös angyalkák negédes döngicsélését, s undorral hagyja el az eget.
A Mennyei Seregek himnusza harsogva tölti be a mindenséget.
A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a véletlen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk.  

I. felvonás

A filozófiai tanulmányaiban megfáradt Faust a frankfurti piactéren mulatozó polgárok színes forgatagát figyeli a távolból. Végül benne is föllobban a lelkesedés, és elhagyva komor celláját, az életvidám tömegbe vegyül. Ám leszáll az alkony, a város elcsendesedik, s a kihalt utcákon hirtelen újra egyedül találja magát mester és tanítványa. Csak egy sötét ruhás alak követi őket, aki végül megtöri a tavasz szépségein merengő Faust ábrándozását, és fölfedi kilétét. A Tagadás Szellemének nevezi magát, a teremtő rombolásnak. Boldogságot ajánl a doktornak itt a földön, ha lelke fölött ő lehet majd az úr - odaát…
Az újkori nagy tudományos könyvtárak több millió kötetben felbecsülhetetlen szellemi erőfeszítés jeleit őrzik. És semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy e művek több millió kötete között egyetlen egy sincs, amelynek az emberiség életében realitása lenne. Az egész újkori humanitáskultúra, a lélektan, az irodalom és társadalomtudomány, a filozófia, a morál, az esztétika, a filológia, a vallástudomány teljes egészében és kivétel nélkül megvalósítatlan, sőt megvalósíthatatlan, soha realizálásra nem kerülhet, mert e művekből valóságot nem lehet tanulni.
Faustot vonzza az egyszerűség keltette szépség: Margitnak udvarol, akinek a mindennapi házimunkában elaprózódó életét földúlja a lovag közeledése. Míg Mefisztó a szomszédasszonnyal, Mártával vesződik, a lányt megbabonázza a doktor ál-filozofikus csábítása; hogy szerelmes éjszakát tölthessen Fausttal, elfogadja tőle az édesanyjának szánt altatót.

II. felvonás

Mefisztó a boszorkányszombat orgiájára kíséri Faustot, akit elkápráztat a lidércek vibráló fénye. A kárhozott népség örömmel üdvözli királyát, és kéjesen hallgatja annak cinikus jövendölését a Földgolyó pusztulásáról. Forog a kerék, kopognak a csontok, egyre féktelenebbül tombol az ördögi tánc, amikor látomás jelenik meg, melyben Faust a börtönben sínylődő Margitra ismer. Lelkifurdalását túlharsogja a társaság euforikus tivornyája.
Az újkori emberek külön-külön, főként az úgynevezett kultúraalkotók, a moralisták, tanárok, tudósok, papok, államférfiak mind meg vannak győződve arról, hogy igen magasrendű életet élnek. A szép és magas gondolataikból sem egyetemesen, sem egyénileg semmi nem valósul meg, intellektuális illúzió az egész, amely alatt gyakran ordináré, arrogáns, hencegő, hiú, lapos, nyegle, komisz, de minden esetben primitív ember él.
Gyermeke megöléséért s anyja megmérgezéséért Margitot halálra ítélték. A siralomházban töltött utolsó éjszakán érkezik megmentésére Faust, aki elborzadva talál őrületbe hajszolt kedvesére. Mefisztó megjelenésével szertefoszlik a távoli boldogságról szőtt hiú ábránd: Margit rémülten ismeri föl benne a Kísértőt. Undorral fordul el egykori kedvesétől, s utasítja vissza az általa kínált szabadulást. Elítéltetett. 

III. felvonás

Az évezredek homályába veszett, eszményi Görögországban vagyunk, amely talán csak a költő fantáziájának szüleménye. Mefisztó Szép Heléna karjaiba vezeti Faustot, hogy feledtesse vele Margit emlékét. A királynét az érte vívott háború és vérontás víziója gyötri, amire Faust szerelmi vallomása nyújt gyógyírt. A klasszikus boszorkányszombat szerelmi rítusa elégíti ki szenvedélyüket, s emeli őket a realitás fölé.
Az élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Ha az életnek nincs értelme, akkor az ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre.
A megállapodás még nem teljesült. Jóllehet Faust kiélvezte a világ valamennyi örömét s utolsó órája közeleg itt e Földön, mégsem találta meg azt a percet, melyben megállította volna az időt. A halál pillanatában azonban szembe kell néznie önmagával; szellemét ekkor utópisztikus látomás ragadja el, amelyben megtalálja egész életének értelmét.
Az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Azt, hogy mit kell tenni, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők nem az új szellem feltalálására, hanem az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók. 

Kovalik Balázs

Média

Kritikai visszhang

„Arrigo Boito meg akarta adni azt, ami az ördögnek jár, amikor a Mefistofele központi alakjává tette meg. Azonban a Magyar Állami Operaházban Kovalik Balázs pazar kiállításában a sátánnak nemcsak Istennel kell megvívnia, hanem néha a nézők kegyeiért is. Hogy miért? Kovalik és alkotótársai színpadi varázslata néha azzal fenyeget, hogy elhomályosítja a főszereplőket. De jó értelemben.”
George Jahn, Bachtrack

Operakalauz

Bevezetés

Boito elsősorban Verdi legjobb librettistájaként ismert, noha kezdetben nem volt felhőtlen a viszony köztük. A fiatal Boito ugyanis az olasz kultúra egyik bohém, anarchista, zsenijelölt fenegyereke volt, kritikus hangvételű írásaiban például a németes operairány szószólójaként követelt azonnali stílusváltást az olasz operától s ezt Verdi személyes támadásnak vette. Művészi pályáját folyamatos hasadtság is kísérte, nem tudott dönteni irodalom és zene között. A Mefistofele bemutatójának időpontjában 26 éves volt: a vállalkozás egyszerre üdítő és hallatlan merészsége felelős lehetett a bemutatón történt bukásért, ám összességében véve mégiscsak jó hatással volt a zene változatosságára és energiatöltetére. Boito sem tudta filozofáló, bölcseleti operává formálni Goethe remekművét (az majd csak Busoninak sikerül, igaz, kizárólag ínyencek élvezik), ám Gounod leegyszerűsítő felfogását így is sikerült túlszárnyalnia.

A Mefistofele jobb mű, mint Gounod Faustja, bár az máig népszerűbb. A fantasztikus varázsutazások mozaikjaiból összeálló kép elsősorban az Isten és a Sátán konfliktusára fókuszál: a szerelem, a szex, az élvezet (bár jócskán kijut belőle) másodlagos. Az ambiciózus előjáték önmagában véve is remeklés: monumentalitása, a fennköltet a játékossággal, az építést a destrukcióval, a sorsba vetettséget az időtlenséggel ötvöző változatossága, az égi és a földi lények viszonyának ábrázolása zeneileg is elképesztő (a kerubokat például huszonnégy fiúszoprán hangja hívja életre). A darab központi alakja mindvégig Mefistofele marad, aki két félelmetesen zengő és lenyűgöző monológban fitogtatja démoni erejét és cinizmusát („Son lo spirito che nega sempre tutto”, „Ecco il mondo”), melynek csodás ellenpárja Faust ábrándos „Dai campi, dai prati” áriája vagy hatalmas ívű románca a 4. felvonásból („Giunto sul passo estremo”). Az opera hasonlóan népszerű része a „Lontano, lontano” kettős, melyet egy átdolgozásnak és átcsoportosításnak (a szerző eredetileg Ero e Leandro című operájába tervezte, melynek szövegkönyvét később átengedte Bottesininek) köszönhetünk.

A Mefistofele minden része valóban nem izzik ugyanazon a hőfokon, de a modern rendező számára kozmikus időutazójelleg, egzisztenciális tétekkel játszó elevensége, nem tolakodó, de felkínálkozó bölcselete fantasztikus vizuális, akusztikus és dramaturgiai terep: Kovalik Balázs etalon értékű rendezése tette nyilvánvalóvá ezeket a lehetőségeket. Már a mozgalmas, félelmetes színpadi tömeget megmozgató előjáték Kovalik-féle megformálása is jelezte: a mű biztos kézben páratlanul modern esztétikai élménnyé formálható. Az opera a populáris kultúra felé való megnyílását mi sem jelzi jobban, hogy pl. a Walpurgis-éj egy jellegzetes részlete („Folletto! Folletto!”) még a Batman: kezdődik! című film (2005) zenéjébe is beépült.

Csehy Zoltán (Opera138)

A gúnyos kacaj fegyvere

…vádolták, hogy költészete túlságosan cerebrális: kiagyalt, mesterkélt, a valóságtól elrugaszkodó. S ebben van is egy szemernyi igazság. A természet, az eleven élet voltaképpen csak tükörképében érdekelte: a napfény sugarait kedvenc műszere, a radiométer – a napmalom – pillangójának forgásában élvezte; a szél zúgását a Garda-tó partján, sirmionei villájában, ahol Neronéján dolgozott, egy eolhárfa közvetítésével hallgatta; és gyakran vette elő kaleidoszkópját, mert – amint mondotta – a tarka szemecskék örökké változó kombinációjának látványa, alkotó képzelete számára, a zenei és a költői ihlet kimeríthetetlen forrása volt. Szertelen szélsőségekre hajló lelkületét, a jó és a rossz, az Isten és a Sátán, a fenséges és a groteszk végletei közt vergődő dualizmusát, amely a gonoszság szellemének mindenen győzedelmeskedő hatalmában hisz, Luigi Russo, a kiváló irodalomtörténész, Boitónak – anyai ágon – lengyel származásával magyarázza, mely „a romantikus és fantasztikus-egzotikus északi, szláv kultúrát oltotta vérébe”.

Olaszországnak – mondja Benedetto Croce – a romantika korszakában nem volt igazi romantikus irodalma; csak 1860 után lett egy romantikus költője, Arrigo Boito személyében. Vannak, akik költészetéről azt vélik, hogy egy elmaradt, túlhaladott ember idejétmúlt hangja, holott ebben az állítólag elmaradt költőben nagyon is eleven erők élnek. Boito a valóságot kozmikus, egyetemes szemszögből szemléli; a lényeget akarja megragadni, s ez a lényeg az élet tragikus voltában nyilvánul meg neki, a halálnak és a rossznak végzetes diadalában, melynek abszurditásán csak a gúnyos kacaj fegyverével tud úrrá lenni. Ennek a gúnynak és öngúnynak, mellyel a világ és magamaga ellen védekezik, köszönheti azt, hogy romantikus pesszimizmusa nem kergette öngyilkosságba, mint két „kócos” költőtársát: Emilio Pragát és Giovanni Cameranát.

Gábor György

Az önző DNS

„A vér bámulatra méltó folyadék“ – mondja Mefisztó Faustnak. Csakhogy mindaz, ami a vérben található, a DNS-nyelven írt instrukciók terméke. Bolygónk minden élőlénye számára a DNS kódnyelvén írták az instrukciókat. Ez a minden molekulák legzseniálisabbika egyesíti magában a stabilitást és a rugalmasságot, a lehető legnagyobb pontosságot kombinálja a szeszélyes nemtörődömséggel, a hagyományőrzést a csapongó változékonysággal. A DNS-molekuláknak van két páratlan tulajdonságuk: képesek lemásolni önmagukat, és ők irányítják annak a gépezetnek a létrehozását, amelyre szükség van ahhoz, hogy az utasításaikat végre lehessen hajtani. Más szavakkal, megvan bennük önmaguk megsokszorozásának és működtetésének kettős képessége. Önmaga megsokszorozásának képességét a DNS-molekula számára tulajdon struktúrája teszi lehetővé, a híresnevezetes kettős spirál, amelyet Watson és Crick fedezett fel. A molekula két, egymásba csavarodó szálból áll. Az egyik a kód pontos szövegét tartalmazza, ahogyan az majd elolvasásra kerül, a második pedig az első tükörképe. E két szál nagyjából ugyanolyan kapcsolatban van egymással, mint a fénykép és a negatívja: a negatív szál arra való, hogy új, pozitív szálat hozzon létre, és vice versa.

Georg Klein