Nabucco

Bevezetés

Ha a Nabucco Verdi legelső operája lett volna, s nem a harmadik, kétségkívül még szebb lenne a történet, de azért az így sem csúnya. Rossini vagy Donizetti harmadik befejezett dalművét még azonosítani és megnevezni sem lenne könnyű (persze ők korábban kezdték az ipart), ellenben a Nabucco az ősbemutatójától fogva mindmáig töretlen sikerű slágerdarab. Méghozzá olyan, amelyben paradox módon még a nyerseség és a mintakövetés is félreismerhetetlenül viseli magán az épp kialakulóban lévő személyes Verdi-stílus jegyeit. A séma a fenyegetett zsidókkal, az idegen zsarnokkal, a frontvonalon átívelő szerelmi szállal és az itt-ott felsejlő oratorikus jelleggel – ez mind elmondható lenne Rossini Mózeséről is, a Szabadságkórus dallama pedig hellyel-közzel kihallható a Lammermoori Lucia egyik részletéből. S mégis, itt már (majdnem) minden valami egészen más: a Nabucco agresszív támadóerővel rendelkező, sehol és sohasem túlfinomult, erős hatásra és zajos sikerre éhes alkotás.

A milánói ősbemutató történelmi pillanatában nagy és életre szóló találkozás alkalmát teremtette meg ez az opera: a vidékiességét még csupán félig-meddig levetkőző fiatal Maestro meg az új, harsányságig harcias és energikus hangot kereső itáliai közönség között. Hogy a Risorgimento olasz honfiai és honleányai azonosíthatták a maguk elnyomott helyzetét és készülő küzdelmét az (új) babiloni uralkodó által rabbá tett zsidókéval, az sokat emlegetett és igaz közhely, ám nem adhat választ a kérdésre: 180 év múltán is miért hat ránk oly közvetlenül a Nabucco? Mondjuk, talán mert Verdi elég bátor volt ahhoz, hogy operai léptékű és mégis valóságosnak ható szörnyeket állítson a középpontba. Az önmagát istennek nyilvánító címszereplő, a mértéktelenül hatalom- és bosszúéhes Abigél, de bizony még a közösségéért akár ártatlan vért is áldozni kész, csakis főpapként létező Zakariás is – csupa kellemetlen és egyszersmind kellemetlenül ismerős típus.

Aztán az a céltudatosság is bízvást lenyűgözheti az utókort, amellyel a zeneszerző szokatlan módon és jó érzékkel egészen a perifériára szorította a szerelmi szálat: hiába szövegezett meg a librettista Solera jó előre nagy duettet Fenena és Izmael számára, Verdi visszautasította a javaslatot. „Nel dì della vendetta / chi mai d’amor parlò?”, vagyis a bosszú napján ki beszélne a szerelemről? – jellemző módon ezzel a mondattal indul Fenena szólama, miután az opera első húsz percében nem hallottunk egyetlenegy futó személyes megnyilvánulást sem. Annál több és nagyobb szerep jut itt a közösségnek, tehát a kórusnak: már jóval a „Va, pensiero” megszólaltatása előtt, hol a végveszedelemtől rettegve, hol Jehovához fohászkodva, hol meg átkozva és kirekesztve a vélt árulót. Amikor pedig a harmadik felvonásban elérkezik ez a híres-híres kórusszám, hiába találkoztunk már vele kismilliószor és hiába ismerhetjük fel akár első hallásra is a hosszú dallamív, a Larghetto tempó és a triolás lüktetés szemérmetlenül direkt hatásmechanizmusát, akkor az éppúgy rendre az elnyűhetetlenség és a pátosz közös varázslatának bizonyul, mint a „Casta diva” mindenkori előadásai.

László Ferenc (Opera138)

A Nabucco a világtörténeti korok változásának tükrében – A rendező gondolatai

Általában az operákat passzív helyzetben, rádióból, innen-onnan ismertem meg gyerekkoromban. Verdi zenéjével is így voltam: nem tudtam olaszul, nem tudtam, miről énekelnek, de visszaemlékezve azt kell mondanom, hogy tökéletesen azt gondoltam a muzsikát hallgatva, amiről tényleg szólt, anélkül, hogy értettem volna a szöveget. Verdi zenéje a szöveg ismerete nélkül is visszatükröz egyfajta monumentalitást, ami számomra a világtörténelmi korszakok egymásutánjára utal. Ez nekem úgy kapcsolódik a mához – és ez alakította a rendezői koncepciómat is –, hogy sokan úgy érezzük, hasonló korszakváltást élünk meg, mint amiről a Nabucco története szól, és ennek az átmenetnek egyfajta kozmikus szerkezete, háttere van. A világtörténeti korszakváltások elmélete szerint ezek a változások nagyjából kétezer évente jönnek el.

Időszámításunk előtt 2000 körül az Asszír Birodalom hanyatlásával jött el az Ószövetség ideje: a történeti asztrológia szerint ekkor lépett a Föld a Bika jegyéből a Kosba. Majd kétezer évvel később, Krisztus születésével eljött az Újszövetségkorszaka (átmenet a Kosból a Halakba), ma pedig a Vízöntő korának beköszöntét várják az asztrológusok. A történelem egy darabig megy a maga útján, majd amikor a változások összesűrűsödnek, akkor egy picit megakad. Ekkor a szokásosnál több a feszültség, több a konfliktus az emberek között, és amikor ezek kisimulnak, mint a Nabucco végén, a világképünk ideiglenesen konszenzusra jut. Ez az opera a hitről szól; és a legerősebb zenei jelzést arra, hogy nem népek vagy vallások ellentétéről, hanem az emberiség közös boldogulásáról üzen, a kórusok összecsapásának hiányában látom (ellentétben például A szicíliai vecsernye szerkesztésmódjával). Ebben a felfogásban nincs pozitív és negatív, csak régi és új energia: a dolgunk, hogy megértsük, merre megy a világ, ráhagyatkozzunk a kozmosz változásaira, és akkor meg fogjuk találni az Istenhez vezető utat.

Kesselyák Gergely