Giuseppe Verdi

Nabucco

kortárs Opera 14
, –
Magyar Állami Operaház
Az előadás hossza szünet nélkül

Nyelv olasz

Felirat magyar, angol, olasz

Verdi huszonhét évesen elhatározta: soha többé nem ír operát. Szakmai és magánéleti mélyponton volt: A pünkösdi királyság megbukott, majd eltemette két kisgyermekét és végül feleségét is. Csak ügynöke rábeszélésére olvasta el Solera librettóját, a Nabuccót. 1842 tavaszán már egész Milánó a „Va, pensiero...”-t dúdolta. Az opera középpontjában egy történelmi korszakváltás áll: megváltoznak az értékrendek, más összefüggések irányítják az életet, mint korábban. Leigázók és leigázottak konfliktusának kereszttüzében egy családi dráma bontakozik ki, melyben az olasz mester zenéje a legszélesebb érzelmi skálán vezeti végig a nézőt. A történetet az előadás kiemeli a bibliai korból, és kozmikusabb térbe és időbe helyezi.

Cselekmény

I. felvonás

Mert orczámat e város veszedelmére fordítottam és nem megszabadulására, azt mondja az Úr: A babiloni király kezébe adatik, és tűzzel égeti meg azt! (Jeremiás 21:10)

Jeruzsálem. A zsidók Salamon templomában segítségért könyörögnek Nabucco, babiloni király támadása közben. Zakariás főpap Nabucco lánya, a zsidók fogságában lévő Fenéna társaságában érkezik, majd megnyugtatja népét, hogy az Örökkévaló nem hagyja magukra őket. Izmael kettesben marad Fenénával, akivel babiloni fogsága idején egymásba szerettek. A lány segítségével szökött meg, aki aztán követte ide. Beszélgetésüket Fenéna féltestvére, Abigél megjelenése zavarja meg. Ő is szerelmes Izmaelbe, akitől népe megmentéséért csupán érzelmei viszonzását kéri, de a fiú visszautasítja. A zsidók visszamenekülnek a szentélybe, Nabucco csapatai élén belép a templomba, ahol Zakariás Fenéna meggyilkolásával fenyegetőzik. Izmael lefegyverzi a főpapot és átadja a lányt Nabuccónak, aki elrendeli a szentély lerombolását.

II. felvonás 

Ímé, az Úrnak szélvésze, haragja tör elő, és a rohanó szélvész a hitetlenek fejére zúdul. (Jeremiás 30:23)

Babilon. Nabucco távollétében Fenéna a helytartó. Abigél megtudja, hogy rabszolgavérből származik. Elképzeli, ahogy Fenéna nemsokára Izmael oldalán uralkodik majd Babilonban, és bosszút esküszik testvére és apja ellen. Fenéna szabadon engedi a zsidó foglyokat. Baál főpapja ezt felségárulásnak tekinti és Abigélt ülteti a trónra; elterjesztik, hogy Nabucco meghalt. Zakariás azért imádkozik, hogy a babilóniaiak adják fel a bálványimádást. Fenéna zsidó hitre tér. Abigél és Baál főpapja elfogja őt és az új uralkodó épp megkoronázná magát, amikor belép Nabucco. Elveszi a koronát és kijelenti: ő nem csak király, de Isten is. Büntetésül villám csap le rá. Abigél győz, megszerzi a koronát.

III. felvonás

Azért sakálok lakoznak ott baglyokkal, és struccmadárnak fiai lakoznak benne, és soha többé nem lakják azt, és nem lesznek lakosai nemzedékről nemzedékre. (Jeremiás 50:39)

A babiloni függőkertekben Abigélt dicsőítik. A Főpap sürgeti a zsidók kivégzését, de mielőtt a királynő elrendelhetné azt, Nabucco jön arra ziláltan. Abigél csellel ráveszi, hogy kiadja a halálos ítéletet, ami Fenénára is vonatkozik. Nabucco hiába könyörög gyermeke életéért. Az Eufrátesz partján a zsidó foglyok a hazatérésről álmodoznak. Zakariás megjósolja felszabadulásukat és Babilon pusztulását.

IV. felvonás

Hirdessétek a nemzetek között és hallassátok, emeljétek fel a zászlót: hallassátok és el ne titkoljátok; ezt mondjátok: Bevétetett Babilon, megszégyenült Bél, letöretett Merodák, megszégyenültek az ő faragott képei, letörettek az ő bálványai. (Jeremiás 50:2)

Nabucco börtöne ablakából figyeli, ahogy a zsidókat Fenénával együtt kivégzésre vezetik. Kétségbeesésében Izrael istenéhez imádkozik megbocsátásért, megígéri, hogy népével együtt felveszi a zsidó hitet. Őrült elméje meggyógyul, összehívja csapatait, és élükön elindul, hogy visszaszerezze a trónt és megmentse lánya életét. Fenéna épp imádkozik, hogy bebocsáttatást nyerjen a mennybe, amikor Nabucco berohan és megakadályozza a kivégzéseket. Abigél megbánva tettét megmérgezi magát, és bocsánatért könyörög Istenhez. Nabucco áttér a zsidó hitre, visszaadja a foglyok szabadságát, és útnak indítja őket hazájukba, hogy újjáépíthessék a szentélyt. A zsidók és babilóniaiak együtt dicsőítik az Urat.

Média

Kritikai visszhang

„Az új színrevitelben bemutatott Nabucco kettőssége abban rejlett, hogy mindenkinek tetszeni akart: a nagy tömegjelenetek, korhű jelmezek és ismert történelmi események felelevenítésével a hagyományos darabok kedvelőinek kedveztek, míg az absztrakt díszletekkel és modern vizuális világgal azokat is megpróbálta megfogni, akik nem feltétlenül a 19. századi operahagyomány másolatát akarják viszontlátni a színpadon.”
Hermann Veronika, Dívány.hu

„Kesselyák elképzelése az Istenhez való visszatalálásról, a hitről, az ezekből születő új világrendről, az univerzum törvényszerűségeiről elvonatkoztat a történettől, de mégsem veszi el a librettó szerinti kor stílusjegyeit. Bár látszólag historizál, valójában nagyon is spirituális a megközelítés, ami nemcsak a gigantikus hatású színpadképen (díszlettervező:
Zeke Edit), vagy a látványos jelmezeken (jelmeztervező: Papp Janó) jön át, hanem a zenén is.”
Kiss Eszter Veronika, Mno.hu

„A Budapesten bemutatott új Nabucco vélhetően mindenkinek tetszeni fog, aki az alapos, pontos kidolgozású zenés színházat kedveli.”
Yeri Han, Das Opernglas

Operakalauz

Bevezetés

Ha a Nabucco Verdi legelső operája lett volna, s nem a harmadik, kétségkívül még szebb lenne a történet, de azért az így sem csúnya. Rossini vagy Donizetti harmadik befejezett dalművét még azonosítani és megnevezni sem lenne könnyű (persze ők korábban kezdték az ipart), ellenben a Nabucco az ősbemutatójától fogva mindmáig töretlen sikerű slágerdarab. Méghozzá olyan, amelyben paradox módon még a nyerseség és a mintakövetés is félreismerhetetlenül viseli magán az épp kialakulóban lévő személyes Verdi-stílus jegyeit. A séma a fenyegetett zsidókkal, az idegen zsarnokkal, a frontvonalon átívelő szerelmi szállal és az itt-ott felsejlő oratorikus jelleggel – ez mind elmondható lenne Rossini Mózeséről is, a Szabadságkórus dallama pedig hellyel-közzel kihallható a Lammermoori Lucia egyik részletéből. S mégis, itt már (majdnem) minden valami egészen más: a Nabucco agresszív támadóerővel rendelkező, sehol és sohasem túlfinomult, erős hatásra és zajos sikerre éhes alkotás.

A milánói ősbemutató történelmi pillanatában nagy és életre szóló találkozás alkalmát teremtette meg ez az opera: a vidékiességét még csupán félig-meddig levetkőző fiatal Maestro meg az új, harsányságig harcias és energikus hangot kereső itáliai közönség között. Hogy a Risorgimento olasz honfiai és honleányai azonosíthatták a maguk elnyomott helyzetét és készülő küzdelmét az (új) babiloni uralkodó által rabbá tett zsidókéval, az sokat emlegetett és igaz közhely, ám nem adhat választ a kérdésre: 180 év múltán is miért hat ránk oly közvetlenül a Nabucco? Mondjuk, talán mert Verdi elég bátor volt ahhoz, hogy operai léptékű és mégis valóságosnak ható szörnyeket állítson a középpontba. Az önmagát istennek nyilvánító címszereplő, a mértéktelenül hatalom- és bosszúéhes Abigél, de bizony még a közösségéért akár ártatlan vért is áldozni kész, csakis főpapként létező Zakariás is – csupa kellemetlen és egyszersmind kellemetlenül ismerős típus.

Aztán az a céltudatosság is bízvást lenyűgözheti az utókort, amellyel a zeneszerző szokatlan módon és jó érzékkel egészen a perifériára szorította a szerelmi szálat: hiába szövegezett meg a librettista Solera jó előre nagy duettet Fenena és Izmael számára, Verdi visszautasította a javaslatot. „Nel dì della vendetta / chi mai d’amor parlò?”, vagyis a bosszú napján ki beszélne a szerelemről? – jellemző módon ezzel a mondattal indul Fenena szólama, miután az opera első húsz percében nem hallottunk egyetlenegy futó személyes megnyilvánulást sem. Annál több és nagyobb szerep jut itt a közösségnek, tehát a kórusnak: már jóval a „Va, pensiero” megszólaltatása előtt, hol a végveszedelemtől rettegve, hol Jehovához fohászkodva, hol meg átkozva és kirekesztve a vélt árulót. Amikor pedig a harmadik felvonásban elérkezik ez a híres-híres kórusszám, hiába találkoztunk már vele kismilliószor és hiába ismerhetjük fel akár első hallásra is a hosszú dallamív, a Larghetto tempó és a triolás lüktetés szemérmetlenül direkt hatásmechanizmusát, akkor az éppúgy rendre az elnyűhetetlenség és a pátosz közös varázslatának bizonyul, mint a „Casta diva” mindenkori előadásai.

László Ferenc (Opera138)

A Nabucco a világtörténeti korok változásának tükrében – A rendező gondolatai

Általában az operákat passzív helyzetben, rádióból, innen-onnan ismertem meg gyerekkoromban. Verdi zenéjével is így voltam: nem tudtam olaszul, nem tudtam, miről énekelnek, de visszaemlékezve azt kell mondanom, hogy tökéletesen azt gondoltam a muzsikát hallgatva, amiről tényleg szólt, anélkül, hogy értettem volna a szöveget. Verdi zenéje a szöveg ismerete nélkül is visszatükröz egyfajta monumentalitást, ami számomra a világtörténelmi korszakok egymásutánjára utal. Ez nekem úgy kapcsolódik a mához – és ez alakította a rendezői koncepciómat is –, hogy sokan úgy érezzük, hasonló korszakváltást élünk meg, mint amiről a Nabucco története szól, és ennek az átmenetnek egyfajta kozmikus szerkezete, háttere van. A világtörténeti korszakváltások elmélete szerint ezek a változások nagyjából kétezer évente jönnek el.

Időszámításunk előtt 2000 körül az Asszír Birodalom hanyatlásával jött el az Ószövetség ideje: a történeti asztrológia szerint ekkor lépett a Föld a Bika jegyéből a Kosba. Majd kétezer évvel később, Krisztus születésével eljött az Újszövetségkorszaka (átmenet a Kosból a Halakba), ma pedig a Vízöntő korának beköszöntét várják az asztrológusok. A történelem egy darabig megy a maga útján, majd amikor a változások összesűrűsödnek, akkor egy picit megakad. Ekkor a szokásosnál több a feszültség, több a konfliktus az emberek között, és amikor ezek kisimulnak, mint a Nabucco végén, a világképünk ideiglenesen konszenzusra jut. Ez az opera a hitről szól; és a legerősebb zenei jelzést arra, hogy nem népek vagy vallások ellentétéről, hanem az emberiség közös boldogulásáról üzen, a kórusok összecsapásának hiányában látom (ellentétben például A szicíliai vecsernye szerkesztésmódjával). Ebben a felfogásban nincs pozitív és negatív, csak régi és új energia: a dolgunk, hogy megértsük, merre megy a világ, ráhagyatkozzunk a kozmosz változásaira, és akkor meg fogjuk találni az Istenhez vezető utat.

Kesselyák Gergely