Nixon Kínában

Az objektív és a szubjektív valóság tükrében – A rendező gondolatai

A politika idővel történelemmé válik, a történelem mítosszá, és mint mítosz közel kerül az álmok világához. Lám, milyen messze tudunk eljutni a száraz tényektől. Nixon látogatása Kínában már szinte a saját idejében történelemmé vált („A hét, ami megváltoztatta a világot” – írták róla) és a Sellars – Goodman – Adams alkotó triász jó érzékkel nyúlt a történet után. A száraz tények a szemünk láttára alakulnak át álommá, feloldva a határokat az objektív és a szubjektív történetmesélés között.

Az opera tükörszerkezetben vagy meg inkább dupla tükör fénytörésében meséli el az eseményt. Valósággal kezdődik, szó szerint idézve a dokumentált eseményeket, de mintha a valóság folyamatosan át- meg átfordulna belső valósággá, a szereplők legbensőbb énje nyílik meg előttünk. Aztán a második felvonásban már a szubjektivitás uralkodik el, először Pat pekingi látogatása kapcsán, majd a színpadi előadásban, ahol végleg átcsúszik a történet az álmok és látomások szubjektív terébe, amit már előjelzett néhány pillanat, illetve a három titkárnő jelenléte a „verbatim színház”-i találkozás jelenetben. A harmadik felvonás visszatér a valósághoz, de már egy intim, a politikai hátország mögötti, szubjektív valóságba. Előadásunkban a cezúra a második felvonás közepén van, így a tükörszerkezet tisztán látszik: objektív valóság – belső valóság/álom – szubjektív valóság. Szinte shakespeare-i dramaturgia ez, mesterien modern kivitelezésben.

Mint minden fontos mű, ez is sokkal többről szól, mint a kiindulási történet, ez is megtalálja a jelenkori értelmezést. Noha Kína és a világ viszonya ma is időszerű és globális kérdés, az opera ennek kapcsán beszél valami sokkal fontosabbról, ami ma Európában és a világban talán a legsúlyosabb probléma: hogyan tudunk együtt élni egymással; eltérő politikai–világnézeti–faji–vallási–etikai stb. nézetek, eltérő kultúrák, eltérő életfelfogások hogyan tudnak békében, egymás mellett élni, hogyan leszünk képesek az „idegent” elfogadni (nem „szeretni”, elfogadni is épp elég), hiszen mindig van valami fontosabb és nagyobb igazság, ami közös ügyünk. Annyi baj volt már a világtörténelemben abból, hogy az idegent, a számunkra fel nem foghatót kineveztük ellenségnek, mivel nem ismertük. Nixon látogatása Kínában ezt példázza: két ország kezet nyújt egymásnak, egy számára ismeretlen, felfoghatatlan, ellentétes kultúrának, hiszen együtt kell és együtt tudunk élni úgy is, ha teljesen mást gondolunk a világról. Az Eiffel Műhelyházban magyarországi bemutatóként színre kerülő előadás szokatlan terekben szokatlan módon valósul meg, a nézők szokatlan nézőpontokból nézik ezt az „opera-show”-t. Adams operája ugyanis nagyoperai formában, a műfaj összes eszközét felhasználva és egyedi módon újraértelmezve „szokatlan” operaélményt nyújt, de a „szokatlanság” szó sem a szokásos értelmében értendő.

Almási-Tóth András

Amikor a zenei minimalizmus a monumentálissal egyesül – A karmester gondolatai

A Nixon Kínában fura darab, és nemcsak az észak-amerikai, de a világ operarepertoárjában is különleges helyet foglal el. Ez egy szokatlan, stílusában is valóban nagyon amerikai „tabló-opera”, amely ma ugyanolyan erővel játszik rá a politikai félmúlt aktualitásaira és a közönség a tévé celebvilágának szereplői iránti természetes avagy sokszor természetellenes érdeklődésére, mint keletkezésekor. Szerintem nemcsak nálunk, de a világon mindenhol most érett meg az idő, hogy a darabot ismét aktuálisnak érezzük, ami persze elsősorban mindannak a geopolitikai hullámvasútnak köszönhető, amelynek mindannyian akaratlan utasai vagyunk már több mint egy évtizede.

John Adams a minimalizmus eszközeivel épít hatásos és monumentális színpadi drámát, és ez csak látszólag ellentmondás. Valahogy olyan, mintha a mű egyszerre lenne opera és az opera műfajának a szó legnemesebb értelemben vett paródiája. A zene egyszerre vonzó felület és a hallgatót beszippantó örvény, a sztorit és a karaktereket pedig „se lenyelni, se kiköpni” nem lehet. Azt hiszem, mind a koncepciót kidolgozó Peter Sellars, mind pedig a komponista nagyon eltalált valamit, amit – ez persze szigorúan az én véleményem – közös operáikkal azóta sem tudtak túlszárnyalni. Egy ikonikus történet ikonikus szereplőiből ikonikus, vagy ha úgy jobban tetszik, kultopera született.

Szokás a darabot Philip Glass stílusához hasonlítani. Nem meglepő, ha sokaknak az egy iskolából származó szerzők muzsikája nagyon hasonlónak tűnik. Steve Reichnek sikerült jó néhány valóban világraszóló kamaraművet komponálnia (Tehillim vagy a Music for 18 Musicians), Philip Glass inkább a filmiparnak köszönheti népszerűségét (gondoljunk a híres Koyaanisqatsi hang és képmontázsaira), míg talán John Adams vitte a legtöbbre az általunk csak „klasszikus zenei biznisznek” nevezett terepen. Ő volt képes a leginkább alakítani a repetitív és minimalista zene anyagait olyan irányba, amellyel bebizonyította, hogy mégsincs ez a dolog olyan távol mondjuk Beethoven vagy Brahms művészetétől. Mindeközben persze mindhárom szerző, így Adams is, valóban 20. századi amerikai hangon tudott megszólalni.

Minden erős újdonság felszabadítóan hat a kortárs alkotókra vagy a következő generáció zeneszerzőire. Fontosak a „ja, hogy így is lehet” felismerései. Az én saját kis privát történetem a Barbie Blue című egyfelvonásos operámra vonatkozik, amely egyébként 2018-ban hangzott el az Erkel Színházban Bartók Kékszakállújának párdarabjaként. A műben egyes jelenetek megfeleltethetőek a bartóki történet hét ajtajának, és a Kincseskamra-képet kifejezetten John Adams allúziónak szántam. Most derült ki számomra, amikor a teljes Nixont kellett megtanulnom, hogy majdnem szó szerinti ritmikai és harmóniai „idézetet” sikerült komponálnom annak idején a forrás konkrét ismerete nélkül. Ebből is az derül ki, hogy Adamsnek valóban saját stílusa, hangja van, és hogy amit csinál, az igen könnyen „belakható”. A Nixonban kikevert hangzások – erősített vonósok, big-band, keyboardok, ütők – egyébként sok kortárs zeneszerzőnél visszaköszönnek, és nem feltétlenül utánérzésként. Lenyűgözőnek tartom azt, ahogy lényegüket tekintve rövid és frappáns popzenei elemekből többórás történet építhető, és egyszerre látunk-hallunk élő, hús-vér szereplőket és tulajdonképpen majdnem minden drámai jellemfejlődést nélkülöző „hírműsor-figurákat”. Olyan ez az opera, mintha Andy Warhol hírhedt Campbell leveskonzerv-képeinek a zenei megfelelője lenne.

Vajda Gergely

Egy látogatás története

Előtörténet. Út a látogatáshoz

George Kennan, a II. világháború utáni amerikai külpolitika egyik kulcsembere egy titkos jelentésében a következőt írja: „Nálunk van a világ gazdagságának mintegy 50%-a, de népességének csak 6,3%-a. Ez a különbség különösen nagy köztünk és Ázsia népei között. [...] Az elkövetkező időszakban legfőbb feladatunk az, hogy ezt a különbséget így tartsuk.” Ugyanezen a napon, 1948. február 24-én, a Kínában állomásozó amerikai nagykövet további fegyvereket kér kormányától, hogy támogassák a Mao Ce-tung ellen harcoló Csang Kaj-seket, megakadályozandó, hogy „Kína kommunista legyen”. Mao és Csang Kaj-sek erői között ekkor már három éve dúl a polgárháború. Akik a Japán elleniháborúban még szövetségesekként harcoltak, most ádáz küzdelmet vívnak egymás ellen: Mao a Szovjetunió hírszerzési támogatásával, Csang Kaj-sek pedig amerikai katonai támogatással.

A harc a kommunisták 1949-es győzelmével ér véget, ekkor alakul meg a Kínai Népköztársaság. Csang Kaj-sek Tajvan szigetére menekül, és az ENSZ továbbra is az ő kormányát ismeri el. Csang arra számít, hogy tajvani tartózkodása csak időleges lesz, mert amerikai támogatással hamarosan sikerül visszatérnie, és megbuktatnia a kommunistákat. A Kínai Népköztársaságot csak az akkori szocialista országok, köztük a Magyar Népköztársaság, ismerik el hivatalosan 1949-ben. Ekkor már folyik a hidegháború, és Kína mint a Szovjetunió körül tömörülő tábor új, népes – bár akkor még csak 542 milliós – tagja komoly erősítést jelent az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel szemben.

A blokkon belül azonban hamar repedés keletkezik. Hruscsov 1956-ban elkezdi felszámolni a sztálini örökséget anélkül, hogy ezt Mao Ce-tunggal egyeztetné. Mao ezt árulásnak érzi, és saját irányítása alá akarja vonni a kommunista mozgalmat. Ehhez azonban bizonyítani kell, hogy egy fejlett kommunista állam rövid idő alatt megteremthető. Mao meghirdeti hát a Nagy Ugrás nevű iparosítási kampányt, amely azonban gazdasági katasztrófához vezet. A gazdaság összeomlása aszállyal párosul, és emberek milliói halnak éhen. Maót saját pártján belül is komoly kritika éri. Hogy belső ellenzékével leszámoljon, 1966-ban elindítja a Kulturális Forradalmat. A szovjet sajtó nyíltan a Mao-ellenes erőket támogatja, és 1969-re a két ország a háború szélére sodródik.

Az „ellenségem ellensége a barátom” logikával az Egyesült Államok figyelmezteti a Szovjetuniót, hogy ne merje megtámadni Kínát. Mao ekkor kezd érdeklődni az iránt, hogy felveszi a kapcsolatot az amerikaiakkal – a Szovjetunióval szemben. Az Egyesült Államok ekkor már több mint tíz éve harcol Vietnámban a kommunizmus terjedése – gyakorlatilag a Szovjetunió – ellen, eredménytelenül. A háborútól elfáradt és megosztott amerikai közvélemény egyre inkább békét kíván Ázsiában. Erre alapozva Nixon az 1968-as választások előtt új politikát ígér: „Távlatilag nézve, egyszerűen nem hagyhatjuk Kínát örökre a nemzetek családján kívül, hogy egymagában táplálja fantáziáját, ápolja gyűlöletét, és fenyegesse szomszédait. Ez a bolygó túl kicsi ahhoz, hogy egymilliárd potenciálisan tehetséges ember dühödt elszigeteltségben maradjon.”

Kína és az Egyesült Államok között ekkor semmilyen kommunikációs csatorna nem volt, ám közvetve aktívan dolgoztak egymás ellen. Az Egyesült Államok továbbra is a tajvani vezetést támogatta Mao ellenében, Mao pedig az amerikaiak ellen harcoló vietnámi erőket. A hidegháború nagy sakkjátszmájában azonban az Egyesült Államok egyszerre úgy érezte, lépéselőnybe kerül a Szovjetunióval szemben, ha kibékül Kínával. Kína számára pedig az amerikai barátság tűnt a legjobb biztosítéknak egy szovjet támadás ellen.

1971. április 4-én meglepő esemény történt. A Japánban tartott asztalitenisz világbajnokság egyik edzése után egy amerikai pingpongozó lekéste a szállodába tartó buszt, és kénytelen volt felkéredzkedni a kínai csapat buszára. Ott beszélgetésbe elegyedett egy kínai pingpongozóval, aki a buszból kiszállva megajándékozta őt egy kínai kendővel. Újságírók lefotózták őket, ahogy leszállnak a buszról, és a fotó Mao Ce-tung asztalán landolt. Két nappal később hivatalos meghívás érkezett Maótól az amerikai asztalitenisz csapat számára, és az amerikai csapat április 10-én már Kínában volt. Baráti meccseket játszottak, és maga Csou En-laj miniszterelnök fogadta őket. Így adta a pingpong az apropót az amerikai–kínai közeledéshez. Felgyorsultak az események. Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger 1971 nyarán titokban Pekingbe látogatott. Először tárgyalt amerikai politikus a nemzetközi politika kérdéseiről kínai népköztársaságbeli kollégáival. A legnagyobb ütközőpontnak a tajvani kérdés bizonyult: Kínát a nemzetközi színtéren továbbra is a tajvani kormány képviselte, még mindig Csang Kaj-sek vezetése alatt.

1971 októberében az ENSZ megszavazta a Kínai Népköztársaság felvételét. Ez egyúttal azt jelentette, hogy Tajvan kikerült az ENSZ-ből, a Népköztársaság ugyanis nem járult hozzá, hogy „két Kína” legyen. Az Egyesült Államok szerette volna, ha Tajvan hivatalos képviselete megmarad, de végül az „egy Kína” elv kerekedett felül. 1971 novemberében ült először a pekingi kormány küldötte mint Kína hivatalos képviselője az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Richard Nixon kínai látogatására 1972 februárjában került sor. Az elnökválasztás még ugyanazon év novemberében volt esedékes. Indulása előtt Nixon a sajtónak azt nyilatkozta: „Most van a pillanat, hogy belássuk: lehetnek nézeteltéréseink anélkül, hogy háborús ellenségek lennénk.” Közvéleménykutatási adatok szerint a látogatást az amerikaiak 68%-a támogatta.

Egy balettelőadás megtekintése

A látogatás alatt Nixon és felesége megtekintett egy balettelőadást. A Kulturális Forradalom alatt Mao felesége, Csiang Csing, aki eredetileg színésznő volt, gyakorlatilag minden hagyományos színházi és táncelőadást betiltott: kizárólag ideológiailag tiszta forradalmi műveket lehetett előadni. Ilyen mű összesen nyolc volt: öt pekingi opera, két balett és egy szimfonikus zenekari mű. A pekingi operák hagyományos énektechnikával és akrobatikával, ám kortárs jelmezekben készültek. A balettet mint műfajt a Szovjetunióval való barátság hozta be Kínába, ahol csak 1954-ben nyitották meg az első olyan tánciskolát, amely klasszikus balettet is tanított szovjet pedagógusok segítségével. A vörös női osztag című balett, amelyet Nixon és felesége megtekintett, egy kínai parasztlány történetét meséli el: a földesúr kínzásai után a lány elmenekül a Vörös Hadsereghez, ahol tagja lesz a női osztagnak. Bosszút állnak a földesúron, felszabadítják az általa elnyomottakat, és a lány tiszti rangig emelkedik. A balettet Kínában több mint négyezerszer játszották, és időnként ma is műsorra kerül.

A látogatás után

A látogatás végén Nixon és Csou En-laj kiadott egy kommünikét, amellyel hivatalosan is lezárult a nyílt ellenségeskedés korszaka, és megnyílt az út a kapcsolatok normalizálása felé. A tárgyalások legnehezebb pontja Tajvan volt, ám a kommünikében az amerikai fél végül kijelentette: elismeri, hogy Tajvan Kína része, és a jövőben kivonja onnan csapatait. A kommüniké a későbbi amerikai–kínai kapcsolatok politikai alapja lett. Nixon értékelése szerint a látogatás volt „a hét, amely megváltoztatta a világot”. A nemzetközi politikában a „Nixon Kínába megy” azóta is szinonimája annak, ha egy politikai vezető nagyon meglepőt cselekszik. Ez a hét valóban jelentős események sorát indította el.

A kínai út után Nixon még 1972 májusában Moszkvába látogat, ahol Leonyid Brezsnyevvel aláírja a SALT I. szerződést, ami az első fellélegzést jelenti a két hidegháborús blokk közötti nukleáris fegyverkezési versenyben. 1972 szeptemberében Japán elismeri a Kínai Népköztársaságot. A japán miniszterelnök Pekingbe látogat, ahol bocsánatot kér Kína lerohanásáért, és baráti kapcsolatot ajánl. 1972 novemberében Nixon óriási fölénnyel újra megnyeri az elnökválasztást – ám szinte rögtön kirobban a Watergate-botrány, ami végül Nixon lemondásához vezet. 1976-ban meghal Mao. Kétévi interregnum után, 1978-ban Teng Hsziao-ping lesz Kína vezetője, és meghirdeti a nyitás politikáját. 1979. január 1-jén az Egyesült Államok hivatalosan is diplomáciai kapcsolatot létesít a Kínai Népköztársasággal. Még ugyanezen a héten egy chicagói lap karikaturistája összefoglalja az amerikai várakozást: a rajzon egy óriási Teng Hsziao-ping látható, akit apró árusok rohamoznak, karján a felirat: Kereskedelem Kínával. Az aláírás: „Az ember, akinek a zsebében 800 millió vásárló van.” Ez már egy új világ.

Révész Ágota