Spartacus

A mű történelmi háttere

Mit jelentett rabszolgának lenni az ókori Rómában?

„A rabszolgaság a népek közös jogának intézménye, mely által valaki más hatalmának van alávetve a természet ellenére. A rabszolgák onnan vették a nevüket, hogy a hadvezérek a foglyokat el szokták adatni és ezáltal őket megmenteni, nem pedig megölni. Nevezik őket ‚mancipium’-nak is, mert az ellenségtől kézzel ragadták el őket” – fogalmazta meg a rabszolgaság intézményét Justinianus császár. Egy tehetősebb római polgár ötszáz, egy római császár akár húszezer rabszolga felett is rendelkezhetett. A római hadsereg volt a legfőbb rabszolga-beszállító, de a római törvények azt is lehetővé tették, hogy a nehéz anyagi helyzetbe került családfő rabszolgának adja gyermekeit. Egyes hadjáratok alkalmával akár több tízezer fogoly is elkelhetett a rabszolgapiacokon. A rabszolga-kereskedő nem árult zsákbamacskát: a rabszolgákat általában csupaszon adták-vették, mivel így könnyebb volt felmérni testi adottságaikat. A szakácsmesterség magas fokán lévő rabszolgák rendkívül nagy áron cseréltek gazdát. Ha egy rabszolga megszökött, felkutatását profi „fejvadászokra” bízták. Az elfogott szökevények homlokára betűket égettek: FUG (fugitivus), azaz szökevény.

Gladiátorküzdelmek

A rabszolgák közül többeknek egymás elleni harccal kellett szórakoztatniuk uraikat, de olyan is előfordult, hogy vadállatokkal kellett megküzdeniük. Először hivatalosan Kr. e. 105-ben intézkedtek ilyen élet-halál harcról. Annak megakadályozása érdekében, hogy a gladiátorok fellépésük első pillanatában halálukat leljék az arénában, kiképzésben részesítették őket. A harcra való felkészítés a gladiátoriskolákban történt. Az első gladiátorok azok a hadifoglyok voltak, akiket a hódító háborúk során elfogtak. Nevük is – „Gall”, „Thrák” – tükrözte származásukat. Ezeket a bajvívókat népükre jellemző harcmodorral és fegyverzetben léptették küzdőtérre egymás ellen. A küzdelmeknek külön „koreográfiája” volt. A látványosság a felvonulással kezdődött, amelyben az összes színre lépő gladiátor részt vett. A gladiátorok pazar és élénk színű ruhákban jöttek be az arénába, ahol megtették tiszteletkörüket, elvonultak az úr, vagy a császár páholya előtt. Ezután a sorshúzás következett. Sorshúzás döntötte el, hogy kinek kivel kell megküzdenie. A libellus numerarius a gladiátorviadalok „műsorfüzete” volt, mely a porondra lépő harcosok nevét tartalmazta. Ezután következett a fegyverek megtekintése, minden kardot, szigonyt, nyilat gondosan ellenőriztek. Hálót is használtak, amellyel harcképtelenné tehették az ellenfelet. Ezután trombitával adtak jelet a harc megkezdésére, amelynek akkor lett vége, amikor az egyik harcoló meghalt. Ekkor, a hagyományoknak megfelelően, egy Khárón, azaz az alvilág révészének öltözött szolga jelent meg az arénában, odament a holttesthez, megütötte egy bottal, azt jelezve, hogy a testet tulajdonába vette. A győztes gladiátor pedig fellépett az úr páholyához, hogy megkapja jutalmát: a győzelem hagyományos jelképét, egy pálmalevelet, valamint több aranyérmét, majd távozása előtt, a nézők üdvrivalgásától és tapsától kísérve tiszteletkört tett az arénában. A gladiátorjátékok a császári politika propagandaeszközévé váltak: növelték az uralkodó népszerűségét és csillapították a tömeget („panem et circenses”). A gladiátorviadalok egészen a Kr. u. 5. századig tartottak, amikor hivatalosan megszüntették azokat.

A balett címadó hőse a történelemben

Spartacus, a lázadó rabszolgavezér alakja a századok során legendává nőtt: szimbólumává lett az igazságtalansággal szembeszegülő lázadásnak, a küzdelmet a legesélytelenebb helyzetben sem feladó embernek. Mozgalmak tűzték zászlajukra a nevét, vagy éppen kisajátították az „osztályharcos” ideológia szellemében, rajongói közé tartozott Garibaldi és Che Guevara is. Könyvek és filmek készültek róla, szobrokat emeltek neki – de vajon milyen lehetett az „igazi” Spartacus? Spartacus (Kr. e. 109 – Kr. e. 71) thrák származású gladiátor és rabszolga volt az ókori Rómában. A Kr. e. 73-ban zajló legnagyobb rabszolgafelkelés fővezére és a történelem egyik meghatározó férfialakja. Itáliában már a Kr. e. II. század folyamán számos rabszolgafelkelés tört ki: rabszolgák ezrei lázadtak fel uraik ellen, tiltakozva az embertelen körülmények miatt, amelyben élniük kellett. Rabszolgatartóik minden ok nélkül bántalmazták, büntetésekkel sújtották őket. Ezeket a felkeléseket a római katonaság leverte, a felkelőket pedig keresztre feszítették. Spartacust Capuában, a Római Birodalom gladiátori központjában képezték ki. Tehetsége, hatalmas ereje és éles esze már a kiképzés ideje alatt megmutatkozott. A gladiátorok számára a szervezett ellenállásra szinte semmilyen esély nem adatott meg, Spartacusnak mégis sikerült közöttük valamiféle közös kötődést kialakítania, és ezáltal több mint hetven társával ki tudott törni a gladiátor-laktanyából. A Spartacus-lázadás történelmi tény. A római birodalom területén számos rabszolgafelkelés tört ki, melyek közül a Spartacus által vezetett volt a harmadik, s egyben legnagyobb jelentőségű és értékű rabszolgafelkelés.

Történelmi alakok a balettben

Kr. e. 73-ban Lentulus Batiatus capuai gladiátoriskolájában fellázadtak a rabszolgák, és kitörtek onnan, hogy kilátástalan sorsukon változtassanak. Spartacus, a felkelés vezetője hetvenedmagával a Vezúv erdeibe menekült. Fegyvereik kezdetben csupán alapvető konyhai eszközök voltak. A szökés hírére a szomszédos gazdaságokban dolgoztatott rabszolgák is csatlakoztak a lázadókhoz. A rabszolgasereg Spartacus vezetésével sikeresen harcolt az ellenük küldött római légiók ellen. Ezzel félelmet keltettek a római előkelőkben. Számos hír érkezett arról, hogy rabszolgák tömegei lázadnak fel uraik ellen és szöknek meg tőlük. A forradalmi hangulat egyre csak nőtt, Spartacus seregei győzelmet győzelemre halmoztak a római légiók ellen. Ezért a nagybirtokosokból álló szenátus – megelégelve seregeik sikertelenségét és a felkelők növekvő erejét – teljhatalommal ruházta fel a gazdag Marcus Lucinius Crassust, a római seregek hadvezérét. Hogy volt-e Spartacusnak felesége, azzal kapcsolatban sokféle történet kering. Plutarkhosz azt írja, hogy Spartacus felesége ugyanazon törzsből származott és vele együtt jutott rabszolgasorsra. De a nevét kevés forrás említi.

Spartacus a művészetekben

Spartacus emlékét a művészetek is tovább őrizték. Számos író és költő örökítette meg alakját az utókor számára: Cicero, Horatius, Lucanus és mások is megemlékeztek a rabszolgák vezéréről. A felkelés antik forrásai (Plutarkhosz, Appianus, Florus, Orosius, Sallustius művei) is emléket állítanak személyének. Később is sok író vetette papírra a Spartacus által vezetett felkelés eseményeit vagy emlékezett meg magáról a hős rabszolgavezérről. A legnépszerűbb ezek közül Howard Fast Spartacus című nagysikerű könyve, amely több színpadi vagy filmes történet alapjául szolgált. Fast regénye sikerét elsősorban modern szemléletének és hangvételének köszönheti. Az író nagy megjelenítő erővel ábrázolta a hatalma teljében lévő rabszolgatartó társadalmat, a sínylődő rabszolgákat, a plebejusok tarka, megvásárolható csőcselékét, a lovagok és katonák piperkőc hadát, a pöffeszkedő nagybirtokosokat, és politikusokat, a velejéig romlott szenátust.

Talán a legjelentősebb film, amelynek a forgatókönyve szintén e könyv alapján készült, a Stanley Kubrick által rendezett, 1960-as Spartacus-film, melynek címszereplője az Oscar-díjas Kirk Douglas volt. További szereplői Peter Ustinov, aki Lentulus Batiatust alakítja, vagy Johan Gavin, aki Julius Caesar bőrébe bújhatott, de Tony Curtis is megjelent a filmvásznon. A történelem egyik legnagyobb rabszolgavezérének életkörülményeit és tetteit nemcsak könyvekben és filmekben örökítették meg. Számos képzőművészt is megihletett Spartacus nagysága. Az egyik legfontosabb emlék a francia Denis Foyatier (1793–1863) Spartacus-szobra 1831-ből. A több mint két méter magas márványszobor egy nyolc alakból álló szoborcsoport része volt, és 1877 óta a Louvre-ban látható. Kevésbé ismert a Spartacus esküje című szobor, amelyet Louis-Ernest Barrias készített, ugyancsak márványból. Magyarország is büszkélkedhet Spartacus-szoborral: a 2,4 méteres bronz szobor Megyeri Barna (1920–1966) 1956-ban készült alkotása, amely Budapesten a XIV. kerületben a Kerepesi út 78. előtt látható. Spartacus történetéből magyar színdarab is készült: Csiky Gergely 1875-ben írt ötfelvonásos verses történelmi tragédiáját Spartacus címen, amit 1886-ban mutattak be a budapesti Nemzeti Színházban.

Az idők folyamán számos Spartacus-balett is készült, Seregi táncművét szám szerint 18 koreográfia előzte meg. Mindegyik igyekezett hűen visszaadni a néző számára a felkelés jelentős eseményeit, pillanatait. Egyes táncalkotások látványvilága olykor hasonlíthatott a filmfeldolgozásokéra, pedig általában a koreográfus helyzete nehezebb a filmrendezőénél. A koreográfusnak kevesebb eszköz áll rendelkezésére. Élőben, trükkök és csak filmvásznon alkalmazható effektek nélkül kell dolgozzon. Előnyt jelent azonban az, hogy a néző sokkal inkább jelen lehet az eseményekben a színházban, élő zene hallgatása közben, mint egy vászon előtt ülve és nézve a képkockákat. Ilyen nehézségekkel kellett megküzdeniük azoknak a koreográfusoknak, akik a témához nyúltak. A legfontosabb alkotások Seregi előtt: L. Jakobszon (1956), J. Blazek (1957), I. Mojszejev (1958), J. Grigorovics (1968), később pedig M. Abbondanza (1987), Vámos György (1989), J. Grant (1989), W. Orlikowsky (1989). A magyar Spartacust megelőző balett-alkotások szinte kivétel nélkül a szovjet színpadokon születtek. Ennek természetesen alapvetően ideológiai okai voltak, hiszen ki tudná jobban megjeleníteni a társadalom legaljáról magát hőssé küzdő forradalmár alakját, mint az ókori rabszolgavezér? Előképe volt az ilyen típusú baletteknek az 1932-ben bemutatott Párizs lángjai (Aszafjev – Vajnonen) című szovjet klasszikus balett, amely ugyancsak a forradalmi témát használta fel a korabeli szovjet hőseszmény dicsőítésére. A narratív balettdráma (dramobalett), sok szereplővel, látványos tömegjelenetekkel, tánctechnikai szempontból nehéz variációkkal és pas de deux-kel egészen a nyolcvanas évekig kizárólag a szovjet balettszínpadok sajátja volt.

A magyar ősbemutató

Az i. e. 74 körüli Római Birodalomban játszódó Spartacus Seregi László első igazi nagybalettje volt, amely egy csapásra mérföldkő lett a magyar táncéletben. Generációk sora élvezte 1968 óta a történelmi témájú koreográfiát, amely az ókori rabszolgalázadás történetét dolgozza fel úgy, hogy közben igazi mondanivalója a forradalom, valamint az elnyomás szülte emberi érzelmek és döntések. „A téma örök, amíg embereket nyúznak, ölnek, igazságtalanul bántanak, és vannak emberek, akik kitörni vágynak” – nyilatkozta a műről az alkotó. Seregi a Grigorovics-féle moszkvai bemutatóval párhuzamosan dolgozott az itthoni bemutatón az Operaházban. A budapesti premier 1968. május 18-án volt, nem sokkal a moszkvai bemutató után. A munkálatok persze már egy évvel korábban elkezdődtek.

Az Operaház vezetősége 1967-ben úgy döntött, hogy felkéri Seregi Lászlót egy forradalmi témájú balett elkészítésére. Az Operaház igazgatója, Lukács Miklós felvázolta elképzeléseit Sereginek, amelyek szerint egy társadalmi harcokról szóló témát keressen, magában foglalva a leigázás és felszabadítás fogalmát. Több mint tíz évvel az 1956-os forradalom után, még mindig a Szovjetunióhoz tartozva akár kényes is lehetett volna a vállalkozás. Lukács Spartacus történetét ajánlotta és a már korábban említett Howard Fast-könyvet, amely Seregire már gyermekkorában is nagy hatást gyakorolt, továbbá kiváló kiindulópont volt a táncmű megalkotásához. Seregi addig csak kisebb-nagyobb balettbetéteket koreografált, és a Spartacus lett az első egész estét betöltő darabja. Koreográfus–asszisztensével, Kaszás Ildikóval hozzá is láttak a balett elkészítéséhez. A zene – akárcsak a moszkvai változatban – Aram Iljics Hacsaturján Spartacus című balettzenéje lett. Amikor Seregi Lukácstól megkapta a zenemű partitúráját, azonnal hozzá is látott a munkához Pál Tamás karmester segítségével. Az egész zeneművet átalakította, ahogyan a Nyikolaj Dimitrijevics Volkov által készített librettót is. Az ún. idővágásos módszerrel dolgozott: a felkelés motívumai és eseményei visszaemlékezésszerűen idéződnek fel.

Seregi nagyon jól tudta, hogy az egész történelmi hátteret nem viheti fel színpadra, így csak a felkelés legfontosabb pillanataival, eseményeivel foglalkozott. Mégis sikerült elérnie azt, hogy kerek egész történet elevenedjen meg a színpadon. Kiváló érzéke volt ehhez, ahogyan a jellemek ábrázolásához is. Minden karaktert igyekezett úgy megformálni, hogy az hiteles lehessen a közönség számára. Ezen szempontok alapján álmodta meg Flavia alakját, vagy éppen a gladiátorok és a többi szereplő jellemét. Spartacust egyszerű, esendő embernek képzelte el, egynek a sok közül, aki egyáltalán nem hős, hanem akit a sors választott ki, és a szituáció tett vezérré. Egy rabszolga, aki rettegésben tudta tartani Rómát. „Tudtam, hogy ahhoz, hogy egy életből vett dráma a balettszínpadon is dráma legyen, csak a személyiségekben, a konkrét szituációkon keresztül tudok eljutni; csak az érző, vérző szívű, megalázott, meggyalázott és felkelni vágyó, rabláncait lerázni akaró embereken keresztül tudom ezt kifejezni. Erre is törekedtem, és hiszem, hogy ezért élvezhető még ma is ez a darab” – nyilatkozta annak idején a koreográfus.

A Seregi-darabok mindegyikére jellemző az, hogy a koreográfus szeretett sok szereplőt mozgatni a színpadon. A tömeg a díszlet részévé vált és egyben hitelessé is tette az adott darabot. Talán része volt ebben Seregi László néptáncos múltjának is. Seregi mindenre odafigyelt, így a díszlet és jelmezkészítésre is. Az Iparművészeti Főiskolán eltöltött néhány év nem múlt el nyomtalanul. Ő maga álmodta meg azt, amit a színpadon látni szeretett volna. Elkészítette a terveket, kitalált mindent, ami a megvalósításhoz szükséges volt, majd megbeszélte azt a tervezőkkel, akiknek jóformán már csak a kivitelezésre kellett figyelniük. Első egész estés balettjéhez is csodálatos díszletet álmodott meg: a Via Appiát és keresztfáit, melyeken az elesett rabszolgák szenvedtek és várták a halálukat, vagy a capuai gladiátoriskola ábrázolását. Crassus palotája is hűen tükrözte a római időket. Seregi Spartacusában – a magyar színpadi tánc történetében példátlanul – összegezte mindazt, ami a személyes szakmai pályafutásában, továbbá az addigi operaházi balettművészetben igazán jelentős volt: a harangozói nemzeti balett-stílus hagyományait, a szovjet balett-drámák romantikus realizmusát és monumentalitását, valamint a magyar színpadi néptánc (katonatánc) stílusának őserejét és nemes pátoszát.

A zeneszerző és műve

A Spartacus zenéjét Hacsaturján 12 évvel a Gajane után komponálta, tehát jelentős különbség tapasztalható a két darab művészi kidolgozásában. Az alkotói folyamat három és fél évig tartott, a zeneszerző még Itáliába is elutazott, hogy a helyszínen tanulmányozzon antik szobrokat és képeket. Míg a Gajane zenéjében a zárt számok és a táncokat összekötő színpadi játékot és pantomimet aláfestő zenei részek lazán kapcsolódtak egymáshoz, addig a Spartacus zenéje teljes egészében végigkomponált, szimfonikus feldolgozású drámai balettzene. Az örmény nemzeti jelleg itt nem népi táncdallamok idézésében nyilvánul meg, hanem mindenekelőtt a színpompás jelenetek gazdag hangszerelésében. Hacsaturján erőteljesen formált jellemeket ábrázol, hősies férfiakat, nőies nőket, hatásosan festi a rabszolgafelkelés drámai feszültségét és tragikus bukását.

A Spartacus zenéje nem a balettmesterrel előre megbeszélt és közösen kidolgozott kompozíciós terv szerint készült. Ezt a bevált módszert Hacsaturján mellőzte. Ezért később, ahányszor színre vitték ezt a balettet, mindannyiszor jelentős kihagyásokat, sorrendváltoztatásokat hajtottak végre a zenén, sőt, a balettmesterek újabb részek betoldását kívánták a zeneszerzőtől. Hacsaturján tiltakozott, heves viták folytak, de végül mindig elvégezte az átdolgozást. „A balettet nagy művészetnek tartom. Az emberi élet minden változatosságát, erkölcsi tanulságainak gazdagságát ki lehet vele fejezni. Fontos, hogy a zene ki tudja fejezni mindazt a szépséget, ami a színpadon a balettben látható” – mondta Hacsaturján.

A Spartacus-zene nem balett-színpadon hangzott fel először, hanem két zongorán, a leningrádi Zeneszerzők Házában, 1954-ben, majd szvit formájában a Leningrádi Rádió szimfonikus zenekarának tolmácsolásában. A hatalmas koncert sikere megelőzte az 1956. december 27-i Kirov Színházbeli bemutatót. Ekkor Leonyid Jakobszon (1904–1975) elgondolásainak megfelelően a nagy tekintélyű zeneszerzőnek jelentős sorrendváltozásokat kellett végrehajtania, és Nyikolaj Volkov szövegíró terjengős négy felvonásos balett szövegéhez háromórányi időtartamú zenét kellett komponálnia. A leningrádi bemutató sikeres volt, de a moszkvai Nagyszínházban két év múlva, 1958-ban, Igor Mojszejev látványos rendezésével és koreográfiájával nem érte el a kívánt hatást.

1968. április 9-én Moszkvában Jurij Grigorovics Spartacus-koreográfiája meghozta a várva várt sikert a balett koreográfiai részének is. Jurij Grigorovics végre megértette, hogy Hacsaturján partitúrájában a tánc ösztönössége uralkodik a kötött kompozíciós terv felett, hogy a drámai feszültségű jelenetek és lírai epizódok a koreográfus elképzeléséhez gazdag melodikus és táncolható ritmikai alapot nyújtanak. Hangszerelésének színes, finom, majd tragikusan komor harmóniái valóban lehetővé teszik a mozdulatok lírai és drámai árnyalását a táncot tervező és előadó művészek számára egyaránt. Így volt ez Seregi esetében is. A magyar alkotó határozott elképzeléssel rendelkezett a megvalósításról és a dramaturgiai megoldásokról. Ehhez a zenét is át kellett dolgoznia. Seregi Lászlónak – mivel teljesen új szöveget írt, és a darab színpadi beállítását is tökéletesen megváltoztatta –, az előbbi verziók alkotóihoz hasonló, de talán még nagyobb arányú összevonásokat és sorrendváltoztatásokat kellett végrehajtania a karmesterrel, Pál Tamással együtt. A szovjet mester ebbe eleinte kénytelen-kelletlen nyugodott bele, de elismerően csak akkor nyilatkozott, amikor látta, hogy a balett mekkora sikert arat.

Az előadásnak pedig hatalmas sikere volt, a főszerepeket az akkori balett-társulat két kiváló szólistája, Fülöp Viktor és Kun Zsuzsa táncolta el. A közönség a premieren 30 perces álló vastapssal ünnepelte a darabot és koreográfusát. Jelen volt a zeneszerző Aram Hacsaturján és felesége is. Hacsaturján a bemutató előtt még fel volt háborodva azon, hogy Seregiék teljesen megváltoztatták a darab partitúráját; az előadás utáni ünnepségen Hacsaturján azonnal le is akarta tiltatni a darabot. Azt megengedte ugyan, hogy itthon az Operaház falai között játsszák, de a külföldi turnékat ezzel a zenei szerkesztéssel nem engedélyezte. A bejelentés után rögtön távozott is. Egy évvel később 1969 novemberében az együttest meghívták Párizsba egy nemzetközi táncfesztiválra, amelyre természetesen a Spartacust szerették volna kivinni. Engedélyt kellett tehát kérni Hacsaturjántól, és a zeneszerző végül beleegyezett, hogy bemutassák a darabot. A Spartacus a továbbiakban is nagy nemzetközi sikereket aratott, két aranycsillagot is elnyert, az egyiket a legjobb koreográfia, a másikat pedig a legjobb prímabalerina kategóriában, amelyet Kun Zsuzsa kapott Flavia szerepéért. A Spartacusnak a továbbiakban hatalmas nemzetközi sikere lett. A világ számos városában bemutatták: Párizs, Róma (Caracalla) és Baalbek, Melbourne és Sydney, New York (Metropolitan), Athén, Santiago de Chile, valamint Berlin. Hacsaturján a nagy érdeklődés és siker hatására megváltoztatta véleményét, és engedélyezte a darab további nemzetközi bemutatásait is, amelyről Seregit levélben tájékoztatta. „Kedves Seregi! Kedves Operaház! Mennyire örülök, hogy a mi közös munkánk: a mi Spartacusunk ilyen sikeres. Természetesen engedélyezem, és a továbbiakhoz is sok sikert kívánok! Hacsaturján.” Az ausztráloknak olyannyira tetszett Seregi Spartacusa, hogy több turnéállomás helyszínére is azt vitték, sőt, Ausztráliában repertoáron is tartották több éven át.

A balett koreográfiája

Seregi László Spartacus-koreográfiája érett művész munkája. Kivirágzott benne mindaz, amit Seregi a néptáncból, a klasszikus balettből, a karaktertáncból ifjúkorában magába szívott, és az Operaházban Harangozó Gyula művészetének közvetlen átélése révén a realisztikus magyar balett hagyományból átvett; mindaz, amit az egész estét betöltő szovjet balett-drámák előadásával kapcsolatban a maga számára két évtized alatt leszűrt és megérlelt. A filmes látásmóddal újdonságot hozott a magyar balettszínpadra és a világítást is újszerűen használta. Mozgásnyelve alapvetően a klasszikus balettra épül, de gyakran alkalmaz folklorisztikus elemeket és akrobatikus mozdulatokat is. Hosszabb kartáncai mindig két fontos dramaturgiai pillanat közé ékelődnek. Szólói és duettjei jellemeket festenek és érzelmeket közvetítenek a közönség számára. Spartacus első felvonásbeli bosszútánca például a rabszolgafelkelést kirobbantó indulatot hordozza. De még ennél is jobban érdekelte a színházi hatásokkal való operálás, amely segíti a nézőt, hogy követni tudja a cselekményt.

Spartacus és Flavia III. felvonásbeli grand pas de deux-je minden szempontból a balett érzelmi, hangulati csúcspontja. Itt válik teljesen nyilvánvalóvá az, hogy a felkelők kudarcot vallottak, mivel a római csapatoknak nagy nehézségek árán, de sikerült leverniük a lázadást. A lázadók becsületben vesztették el ezt a harcot. De a duett mégiscsak a szerelmespárról szól, akik érzik, hogy el fogják veszíteni egymást, és ez az utolsó esélyük arra, hogy még egyszer együtt lehessenek. A szorongás, a félelem, a búcsú és a szerelem végig érzékelhető az egész pas de deux alatt. „Spartacus és Flavia nagy, tragikus szárnyalású pas de deux-je emelkedetté teszi a visszavonhatatlan búcsúzást; a forradalmár emberpár hűséges szerelmén kívül a hősies helytállást, az együttérző bajtársiasságot és az elveszett felkelés elsiratását is kifejezi.”

A kettős elején mind a ketten végignéznek az elesett bajtársakon, akik az utolsó pillanatig kitartottak mellettük. Spartacus megfáradtan és lelkiismeret furdalással megy végig barátai között, akiknek szabadságot ígért, de nem tudta betartani ígéretét. Egyszer csak összetalálkozik Flaviával. Itt kezdődik a szerelmesek utolsó tánca. A nagy emelések és minden mozdulat a szenvedést, a szerelmet és a vágyott szabadságot fejezik ki. Spartacus egész testével igyekszik megvédeni Flaviát a távolban felbukkanó seregek ellen. Minden oldalról figyelik, hogy mikor érnek oda hozzájuk és szakítják el őket egymástól. Amikor a sereg beront a táborba, a szerelmesek az utolsó pillanatig próbálják egymást védeni, de a tömeg elsodorja Flaviát Spartacus mellől. Hiába keresik egymást, nem találkoznak többé. Végül Spartacust elfogják a katonák.

Koreográfiai, zenei, és dramaturgiai tetőpont ez a rész. Flavia rövid szólója a végletes fájdalom már-már önkívületi pillanatait ábrázolja. Végül csüggedten és fáradtan roskad a földre. Kimerültségében azt képzeli, hogy Spartacus ismét ott van mellette. A látomás nem tart sokáig, visszatér a valóságba, és kénytelen elfogadni azt, hogy szerelme nincs többé. A koreográfus költői szépséggel ábrázolja Flavia látomását. A zene és az érzelmek által keltett hatásoknak megfelelően játszik a fényekkel. Homályos fényhatással érzékelteti, hogy Flavia képzelete, még ha csak néhány percig is, visszahozza neki Spartacust. Majd mikor a vízió kezd véget érni, a színpad fényei még jobban elgyengülnek és Spartacus szép lassan eltűnik. A zene elhalkul, és Flavia egyedül marad. Ezzel a megoldással az alkotó azt is érzékelteti, hogy bár múltba vész a legenda, amelynek alakjai hús-vér figurák, szenvedélyük és szenvedésük mindig feleleveníthető.

Major Rita