Tosca

Bevezetés

„…soha még darabot nem hallottunk, ahol annyit harangoznának és lövöldöznének, mint ebben […] puskapor, harangszó, orgona, kínpad, quintlépések, csalzárlatok, egy sereg szebbnél szebb melódia” – élcelődik Kacsóh Pongrác a Zenevilág 1903. december 8-i számában Puccini operájának különleges hangeffektusain, miután a legszebb részeket az olasz melódiakultusz „édesgyermekeinek” nevezte. „Meg kell döbbenteni a közönséget! […] ehhez zenei, lényegüknél fogva zenei ötletek kellenek!” – írta 1899-ben egy levelében a zeneszerző. A meghökkentés szenvedélye valóban elhatalmasodik ezen az operán is, és a hatásvadászattól sem retten vissza (Arnold Schönberg például a teljes kínzásjelenetet annak tartotta). E téren is számolni kell az erős konkurenciával. Puccini ellenfeleinek köszönhetően a premiert több esemény is megzavarta: anarchista bombatámadással fenyegetőztek (a karmester egyik barcelonai premierjén valóban robbant bomba), a későn érkezők és a jegy nélkül maradottak éktelen zajt csaptak, de néhány prominens zenei hatalmasság is hozzátette a magáét (Mascagni például úgy időzítette éljenző üdvrivalgással kísért bevonulását, hogy az a leghatásosabb legyen), és a fizetett botránykeltés esélye is megvolt.

A siker viszont a közönség java részének köszönhetően nem maradt el: Tosca imáját („Vissi d’atre”), az első felvonás fináléját („Tre sbirri… Una carrozza”), Cavaradossi két slágerszámát, a „Recondita armonia” és az „E lucevan le stelle” kezdetű áriát és a harmadik felvonás kettősét („O dolci mani / Amaro sol”) megújrázták. A közönség jó előadás esetén alighanem a legszívesebben ma is ezt tenné.A darab botrányhőse a szadista Scarpia alakja volt, akinek perverz libidóját a kín hörgése és az agresszió legalább annyira hergelte, mint a kéjvágy: ezt már az első felvonás végének fantáziaképei is világossá teszik. Különösen izgalmas az a rituálé, mely Scarpia és Tosca között zajlik: Scarpia számára afféle kéjes, perverz udvarlási játszma, Tosca számára viszont kivéreztető élet-halál küzdelem és a kés megpillantásáig merő kilátástalanság. Az aktust végül is a kés végzi el. A nyitó, és az egész operán végighúzódó Scarpia-motívum mintha ennek a késnek az élét idézné fel. Marton Éva, minden idők egyik legjobb Toscája egy interjújában nagy lelkesedéssel emlékszik vissza Jonathan Miller rendezésére, mely az opera idejét az olasz fasizmus korába helyezte át, és amelyben Scarpia cipőfetisisztaként jelent meg. „Nőként is megsemmisített, nemcsak politikai áldozatként” – nyilatkozta az énekesnő. Felemlít ugyanakkor egy wiesbadeni produkciót is, mely viszont üres színpadon játszódott, s végső halálugrás helyett Tosca „széttárt karokkal a falra tapadt, mint egy hatalmas légy”. Ebből a két mozzanatból is kitűnik, hogy Tosca egyetlen énekesnői életművön belül is radikális átváltozásokra képes.

Csehy Zoltán (Opera138)

„Eddig szelídek voltunk, most kegyetlenek leszünk”

Kezdetben volt Victorien Sardou ötfelvonásos drámája – és annak címszerepében a francia színészkirálynő, Sarah Bernhardt. A jól megcsinált színmű (pièce bien faite) zsánerének biztos kezű mestere 1887-ben bocsájtotta a párizsi közönség elé a La Toscát: tele feszültséggel és akcióval, históriai hivatkozásokkal és aprólékosan kidolgozott életrajzú áltörténelmi alakokkal, feszes dialógusokkal és az előzményeket részletekbe menően felidéző elbeszélésekkel. No és persze az elmaradhatatlan nagyjelenettel, amelynek bekövetkeztét már jó előre tudja a közönség, ám az alakulását és a mikéntjét azért csak annál nagyobb izgalommal várhatja. Valamint éppenséggel nem utolsósorban: olyan abszolút női főszereppel, amely a színpadi megdicsőülés lehetőségét kínálja fel egy nagy színésznő számára. Hogy Sardou darabjából kevéssel utóbb opera lett, az mindezek ismeretében egészen logikus fejleménynek tekinthető. Sőt akár törvényszerűnek is, tudván azt, hogy Puccini mily körültekintően és mohón kereste a sikert lehetőségig garantáló, hatásos szüzséket.

„Eddig szelídek voltunk, most kegyetlenek leszünk” – írta Puccini a librettistáinak, e mondattal átterelve őket a Bohémélettől az új operatémához, s mint hamar kiderült: korántsem túlzó szándékkal fogalmazott így. A Tosca egyik legnyilvánvalóbb vonása ugyanis épp az erőszakosság, s ez a tény kellőképpen megmagyarázza, Herbert von Karajan miért tartotta úgy, hogy a fiatal karmestereknek időről időre ajánlatos elvezényelni ezt az operát, a felgyülemlett agresszivitást levezetendő. A szinte kéjes brutalitás mellett, amelynek persze Scarpia báró az operabéli megtestesítője, azért másnak is bőven jutott hely a Toscában: némi féltékenykedéssel és tömény tragédiával átszínezett szerelmi lírának, római bédekker-jellegnek meg szerencsés arányérzékű, minden túlburjánzástól mentes zsánerezésnek, a tűz-, víz- és ütésálló slágerszámokat már nem is említve. S túl mindezeken, a dívaszerep ráadásul fölkínálja a nagy szopránok, az operavilág primadonnái számára egyfajta reprezentatív és stilizált önarckép felmutatásának lehetőségét is. Nem csoda hát, hogy Floria Tosca alakjának szinte ellenállhatatlanul erős a gravitációja, amely annyi- és annyiféle szopránt vonzott e szerep és szólam felé az elmúlt 120 esztendő során.

László Ferenc (Opera138)