A diótörő

A balett keletkezése

A diótörő történetét Ernst Theodor Amadeus Hoffmann vetette papírra 1816-ban, A diótörő és az Egérkirály címmel. A mese alapgondolata, hogy a világ tele van csodákkal, csak nem mindenki látja őket. Hoffmann alkotását sajátos, kedves humor jellemzi, mely halhatatlan gyermekolvasmánnyá tette a történetet. De Hoffmann meséjében a karácsony valójában csak ürügy, amellyel az író elviheti olvasóit egy olyan világba, amelynek határát ő maga is időről időre átlépte. A diótörő bábu eredeti történetében is egy teljesen hétköznapi, polgári család ünnepébe csöppenünk bele, ám a cselekmény igen hamar átlép a képzelet világába. Egy beteg kisfiú lázálma elevenedik meg a házban elszaporodott egerek és a játék ólomkatonák közötti küzdelemről, amelynek hőse a „Dióherceg”, a csattogó állkapcsú, dióhéjat szétharapó fabábu, aki életre kelve parancsnoka lesz a házat őrző játékkatonáknak. Hoffmann világa azonban közel sem olyan kiegyensúlyozott, mint a tündérmesék univerzuma, a képek őrült módon kavarognak, hogy végül a szerző átlépje a mese határát: a diótörőt átemeli a hétköznapokba, s a főszereplő kislány, Marika jegyesévé teszi. Marika és Diótörő herceg azután csodás utazásokat tesznek a fantázia pompázatos, különös lényekkel teli birodalmában.

Alexandre Dumas 1844-ben erőteljesen átdolgozta Hoffmann történetét. A kifejezetten gyermekek számára készült könyv Egy diótörő története címmel 1845-ben jelent meg Párizsban. Ezt, a korszakban nagyon népszerű verziót kapta kézhez Csajkovszkij a Cári Színházak akkori főigazgatójától. A megrendelés egy mesebalett megkomponálására szólt, amelyre a legendás Marius Petipa, a szentpétervári Cári Színház francia származású koreográfusa kapott megbízást. Petipa dolgozott a librettón is, melynek cselekményét egyszerűsítették. A darab első felében megmaradt a karácsonyesti jelenet, a második részben azonban már egyértelműen a látványé, Cukorország megmutatásáé lett a főszerep. A cél az volt, hogy egy látványában minden eddigit felülmúló darabot mutassanak be, mesebeli szépségű díszletekkel és gyönyörű jelmezekkel.

Ezután kérték fel Csajkovszkijt a zene megírására. A librettó mellé a zeneszerző pontos kompozíciós terveket, utasításokat is kapott a koreográfustól, melyben Petipa precízen meghatározta a zenei frázisok hosszúságát, ritmusát, hangulatát. Csajkovszkij eleinte ódzkodott a feladattól; attól tartott, hogy a pompázatosra tervezett külsőségek elvonják majd a figyelmet a zenei finomságokról. 1891 februárjában kezdett a komponáláshoz, és művét 1892 elejére fejezte be. Kezdeti kedvetlenségét hamar felülírta a mese iránti lelkesedése, így 1892. március 7-én már be is mutatták a balett egyik kivonatát, A diótörő-szvitet, Szentpétervárott a Zeneművészek Társaságában. A diótörő Csajkovszkij egyik legnépszerűbb darabjává vált.

Major Rita

Az ősbemutató és a Diótörő-variációk

A teljes balett ősbemutatójára 1892. december 18-án került sor a szentpétervári Mariinszkij Színházban, ahol ugyanazon az estén bemutatták még Csajkovszkij Jolanta című egyfelvonásos operáját. Mindkét mű a zeneszerző utolsó színpadi alkotása is volt egyben. A koreográfiát az 1892-es ősbemutatóra Petipa váratlan betegsége miatt végül Petipa asszisztense és akkor már hét éve hűséges munkatársa, Lev Ivanov készítette el, mestere pontos instrukcióit és kész forgatókönyvét tiszteletben tartva. Bár a két művész alkotói stílusa alapjaiban különbözött egymástól, az előadáson nem lehetett észrevenni a váltást, ugyanis Petipa pontos és részletes iránymutatásokat adott különleges zenei érzékenységű asszisztensének. A közönség jól fogadta a balettet, és a cári család is elismerte a produkciót, a kritikusok azonban fanyalogtak. Nem tetszett nekik a koreográfia, és hiányolták a cselekmény drámaiságát. Csajkovszkij zenéjét azonban minden kritikus egyöntetűen dicsérte.

A halhatatlan mű számtalan feldolgozásban látható szerte a nagyvilágban. Első, Oroszország határain kívüli bemutatója Angliában volt, ahol Nyikolaj Szergejev tanította be 1934-ben az átdolgozott változatot a Royal Ballet együttese számára. A további leghíresebbek: Alekszandr Gorszkij (1919), Vaszilij Vajnonen (1934), George Balanchine (1954), Jurij Grigorovics (1966), Rudolf Nurejev (1967, 1985), John Neumeier (1971), Mihail Barisnyikov (1976), Roland Petit (1976), Mark Morris (The Hard Nut címen, 1991), Matthew Bourne (1992), Patrice Bart (1999), Maurice Béjart (2000), Alekszej Ratmanszkij (2010) koreográfiája. A különböző változatok között voltak olyanok, amelyek megmaradtak az eredeti történetnél vagy annak valamilyen variációjánál, de olyan művek is születtek, amelyekben az alaptörténet teljesen más értelmezést kapott.

A Magyar Királyi Operaházban először 1927. december 21-én mutatták be a darabot Brada Ede koreográfiájával, de az előadás nem aratott tetszést. 1929-ben Szemere Árpád (az Operaház főrendezője) átdolgozta a balettet, de a siker ezúttal is elmaradt. A II. világháború után azonban megváltozott a helyzet. 1949-ben érkezett hazánkba a korszak neves szovjet koreográfusa, Vaszilij Vajnonen, hogy feleségével, Klavdija Armasevszkajával betanítsa saját Diótörő-verzióját (1934). A premiert 1950-ben tartották. Vajnonen három felvonásra, tíz képre tagolta a balettet. A Vajnonen-féle Diótörő azután szinte folyamatosan szerepelt a repertoáron. Az Operaház történetében fontos állomás volt az 1950-es bemutató. Bizonyos szempontból akár az együttes nagykorúsága is innen számítható. Vajnonen a nagy cári balettek esszenciáját nyújtó koreográfiát készített Csajkovszkij zenéjére, mely egyrészt megkívánta az együttes létszámának megnövelését, másrészt utat nyitott további, egész estés balettprodukciók számára is. További érdem, hogy Vajnonen eltávolodott Petipa édeskés librettójától, és Csajkovszkij zenéjéből kiindulva építette fel újra a szövegkönyvet. Az előadás egyik fő erőssége Oláh Gusztáv (1901–1956) impozáns, ragyogó látványterve volt.

Major Rita

A 2015-ös produkció – interjú Solymosi Tamással és Wayne Eaglinggel

Miért döntött úgy, hogy 65 év után új produkcióban tűzik műsorra A diótörőt?

S. T.: Úgy gondolom, hogy előbb-utóbb minden háztartás megérdemel egy „tisztasági festést”. Van, aki 10-15 év után lát neki, mi 65 év után érkeztünk el a pillanathoz. Ennyi idő alatt rengeteg dolog változott a világban, a színházban: a technika, a látványvilág, az ízlés. Az volt a célom, hogy hűek maradjunk az Oláh Gusztáv-mű szellemiségéhez és korához; megőrizzük azt, ami jó benne, és felfrissítsük, megtöltsük azt, ami az idők során megkopott.

Hogyan jött létre az új produkció?

W. E.: A Duett c. darabon dolgoztam itt a társulattal, amikor Solymosi Tamás említette, hogy szeretné felfrissíteni a budapesti Diótörőt. Azóta gondolkodtunk egy új produkció lehetőségén, amely egy kicsit kevésbé régimódi, mégis nosztalgikus visszatekintés a korábbi, nagyszerű darabra. A diótörő a legbonyolultabb, legnagyobb kihívást jelentő balettek egyike. Az I. felvonásban zajlik az estély és az egerek csatája a katonákkal, a II. felvonás pedig tulajdonképpen egy rövid utazás és különböző táncszámok sorozata. Nehéz ezeket koherens történetté, előadássá fűzni anélkül, hogy túl sok pantomimmal töltsük meg. A korábbi előadásaimból indultunk ki, de áramvonalasabbá tettük a mesét. Három felvonás helyett kettőbe osztottuk a darabot, a librettót egy kicsit megváltoztattuk, új koreográfiákat készítettünk. A Herceget és a Diótörőt általában két külön táncos alakítja; ebben az előadásban egy művész táncolja mindkettőt, és ez bizony megnehezíti, igazi kihívássá teszi a szerepet. Ez a produkció teljesen más, mint amiket korábban készítettem. Ez egy egyedi, magyar változat.

S. T.: Az előadásba több olyan részletet csempésztem, ami arra utal, hogy a történet Magyarországon játszódik. A falakon magyar festmények vannak, a Hópehely-tánc alatt a Jáki kápolna mögötti vár részlete látható a díszleten; igazi, Andrássy úti villákat látogattunk, hogy minden részlet a helyén legyen. Másfél évig fotóztam, gyűjtöttem az anyagokat a látványhoz, és filmek is nyújtottak inspirációt. Vavrinecz Beáta és Rományi Nóra Oláh Gusztáv tervei nyomán elindulva valósították meg a vízióinkat. Mind a látványhoz, mind a történethez, a karakterekhez olyan apróságokat, részleteket adtunk hozzá, amitől a darab még közelebb kerülhet a nézőkhöz: amitől a szereplők emberibbé, szerethetőbbé válnak, és a közönségnek olyan érzése támadhat, mintha mindez a saját családjukban történne meg. Két éven át tanulmányoztam az eddigi Diótörő-előadásokat, hogy melyek azok a pontok, amelyeket újra kell gondolni. Ilyen volt például a karácsonyfa, amit díszesebbé, ünnepibbé varázsoltunk, karaktert adtunk a családoknak is, több tánccal töltöttük meg a darabot. A mostani előadást az amszterdami produkció ihlette, amit a Vajnonen–Oláh produkció fényében formáltunk át, így születtek új koreográfiák is, amelyek megalkotásánál én is közreműködtem. Történetét tekintve az új produkció hívebb az eredeti darabhoz, mint Vajnonen változata volt.

Kik az előadás célközönsége: a gyerekek vagy a felnőttek?

W. E.: Mind a kettő. Ez a darab a legalkalmasabb arra, hogy a fiatalabb korosztály megismerkedjen a klasszikus balett világával: gyönyörű a zenéje, gyerekek is szerepelnek benne, és sok a látványos, kalandos, mesés elem. Ugyanakkor a felnőtteket is elvarázsolja a karácsonyi mese.

S. T.: Igazi családi esemény ez a darab is, kicsik és nagyok egyaránt találnak benne izgalmat és üzenetet. Az a célunk, hogy minden korosztályt megszólítson az előadás.

Az interjút készítette: Kenesey Judit