A Szépség és a Szörnyeteg

„Gyerekeknek írni talán többet is jelent” – interjú a zeneszerzővel

A Szépség és a Szörnyeteg történetét szinte mindenki ismeri, de a Tóth Péter – Mechler Anna szerzőpáros szándékosan szakít a hollywoodi cukormázzal. A zeneszerzőt kérdezve kiderült, hogy új meseoperájukban a főszerep a gyerekeké, a zene pedig a legnemesebb zenés színpadi hagyományokat követi. Az OPERA Eiffel Műhelyházában az MVM Pikoló Program részeként létrejövő bemutató kapcsán szó esett alkotói magányról, a gyerekhang titkairól és arról, miért nem kellenek hétperces áriák a valódi sikerhez.

A Szépség és a Szörnyeteg története ma reneszánszát éli. Több mint három évtizede hódít musicalként, a filmvásznon pedig látványos szuperprodukciók dolgozták fel. Hogyan talált utat ez a klasszikus mese az ön operai világába?

A darab ötletét a pandémia kényszerű bezártsága szülte. Furcsa ezt kimondani, de a művész számára a leállás hozott valami olyat, ami korábban a legritkább kincs volt: időt. Kapóra jött a Müpa zeneszerzői pályázata is, amely megadta a végső lökést. Mivel a szakmában sokan elkönyveltek kóruskomponistának, szándékosan nem a tőlem várt úton akartam indulni. Egy olyan gyerekelőadás járt a fejemben, amely közérthető, mégis valódi, kompromisszummentes operai élményt ad a legfiatalabbaknak is. Olyan darabot kerestem, amely akár egy rendhagyó énekóra keretében is utat talál a diákokhoz.

Ennyire ismert témánál mennyire kell szándékosan kerülni a „Disney-hatást”?

Tudatosan távol tartottam magam a filmes és az egyéb zenés színpadi feldolgozásoktól. Amikor témát keresünk, rengeteg gyakorlati szempont dönt: írtak-e a kortárs kollégák hasonlót, alkalmas-e a cselekmény arra, hogy gyerekek adják elő, és megvalósítható-e gazdaságosan? Én egy 25 fős kamarazenekari apparátusban gondolkodtam, ami mobilitást és intimitást ad a műnek. A mi verziónk nem a csillogást, hanem a tradíciót követi. Ez egy ízig-vérig tonális zene, amely Mozart nemes egyszerűségét idézi. Gyorsan váltakozó hangnemekkel, klasszikus szólókkal, duettekkel és nagy kórusbetétekkel operálunk.

A mű központi kérdése a belső értékek felismerése. Hogyan jelenik meg ez az átalakulás a zenei anyagban?

Ez a dramaturgia legizgalmasabb pontja. A Szörnyeteg első megjelenése zeneileg szándékosan nyers, sőt, mondhatni erőszakos – afféle sötét, Monostatos-karakter. Ahogy azonban a lány – aki a történet érzelmi katalizátora – elkezd felfedezni benne valami emberit, úgy tisztul és nemesedik a zenei szövet is. A hangszerelés is finomodik, a harmóniák kinyílnak. A belső vívódást és a karakterek lassú egymásra találását a dallamvilág ívével próbáltam alátámasztani. A bizalom megszületése zenei értelemben is egyfajta megtisztulás.

Gyermekhangra, sőt gyerekszereplőkre operát írni külön tudomány. Milyen speciális szabályai vannak ennek a világnak?

A művészi igényességet sosem szabad és nem is kell feladni, ugyanakkor a praktikumot némiképp szem előtt kell tartani. Ahogy másképpen írunk trombitára, mint hegedűre, úgy a gyermekhangnak is megvannak a maga sajátosságai. Ismerni kell a kényelmes lágékat, a ritmikai teherbírást. Az OPERA Gyermekkarának felkészültsége egészen varázslatos: náluk a játékos naivitás olyan fegyelemmel és profizmussal párosul, ami a felnőtt énekeseknek is becsületére válna.

Egyetlen, viszonylag rövid felvonásban gondolkodott. Ez a sűrítettség a mai generáció felgyorsult tempójának szól?

Be kell látnunk, hogy ma már nehezebb hosszú ideig lekötni a figyelmet, de a történet maga is ezt a feszességet kívánta meg. A cselekmény lineáris, tiszta, nincsenek benne olyan felesleges mellékszálak, amik indokolnák a két felvonást. Nem szeretem a túlnyújtott formákat; ebben a műben nincsenek öncélú, hétperces áriák, amik alatt a közönség óhatatlanul elkalandozna. A jelenetek pörgősek, az érzelmi mélységet pedig a sűrűség adja meg, nem a terjedelem.

A bemutató az Eiffel Műhelyházban lesz, amelynek kissé indusztriális terei első ránézésre talán távol állnak egy intim mese világától.

Én a klasszikus barokk operaházak rajongója vagyok, amelyekbe már belépni is rituálé, de az Eiffelnek is megvan a maga energiája. Valójában bármilyen tér alkalmas az operára, ha a produkció képes odaszegezni a tekintetet a színpadra. Ha a darab unalmas, a legszebben aranyozott páholyban is elvész a figyelem, éppen ezért egy rendkívül látványos, lendületes előadást terveztünk a rendezővel, Toronykőy Attilával.

A szövegkönyvet jegyző Mechler Annával nem ez az első közös munkájuk. Hogyan kell elképzelni az alkotói folyamatot?

Kell egy alap, a szavak ritmusa és jelentése, hogy beinduljon a zenei fantáziám. Anna sorai klasszikus méltóságot és eleganciát árasztanak, ami azonnal megadta a mű alaphangját. Persze az alkotási folyamat során előfordulnak finomhangolások, de alapvetően a librettó az, amire a zenét ráépítem.

Úgy tűnik, kevés zeneszerző mer ma a legfiatalabbaknak operát írni. Mennyire tartja hiánypótlónak a művét a hazai kortárs szcénában

 Valóban kevés ilyen alkotás születik, de nem hiszem, hogy ez elsősorban a zeneszerzőkön múlna. Egy új opera bemutatása ma hatalmas anyagi kockázat és költség, amit kevés színház vállal. Rengeteg jó darab heverhet a fiókok mélyén, mert nincs meg a forrás a színpadra állításukhoz. Ezért is nagy dolog, hogy az OPERA teret ad az ilyen kezdeményezéseknek. Gyerekeknek írni talán még többet is jelent, mint a felnőtteknek, hiszen mi vagyunk felelősek azért, hogy a következő generáció megszereti-e ezt a műfajt, vagy örökre idegen marad tőle.

Hol helyezkedik el ez a mű az életművében, és merre tart most?

Az operaírás nálam mindig „szerelemgyerek”. Ez a negyedik operám, és minden egyes bemutatót ünnepként élek meg. Jelenleg már egy teljesen más világban járok: Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjából készítünk vígoperát Müller Péter Sziámival. Igaz, olyan világot élünk, ami nem éppen a felhőtlen kacagásnak kedvez, de hiszek abban, hogy egy humorral átszőtt, önironikus darabbal visszacsalogathatjuk a derűt és az empátiát a nézőtérre.

Ur Máté
(Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2026. tavaszi számában jelent meg)