A varázsfuvola
Részletek
Ajánló
Mozart csodálatos zenéje és Schikaneder az éterit az ellenállhatatlanul mulatságossal vegyítő története a felnőtté válásról valóban minden életszakaszban hordoz számunkra mondanivalót. Mindegy, hogy fiatal szerelmesként, szülőként vagy bölcs idős emberként találkozunk újra a művel, mindig magával ragad.
Szinetár Miklós rendezését áthatja az opera gazdag szimbólumrendszere. És a végén felragyog a Nap.
Korhatár
Előadások
Bemutató: 2014. április 12.
Cselekmény
Előzmény
Az Éj királynője minden hatalmát elvesztette. Férje halála után a vagyon és a föld az özvegyre és lányára, Paminára szállt, egy dolgot kivéve: a Napkorongot, melyet Sarastro gondjaira bízott a végrendelet. A Királynő nem nyugszik bele a végakaratba, és harcot indít a Napkorong visszaszerzéséért.
I. felvonás
Taminót egy rém üldözi. Az ifjú elájul. Három dáma siet megmentésére, akik elpusztítják a szörnyet. Mindhármukat elbűvöli a kábult, szép fiatalember. A történtekről hírt kell vinniük úrnőjüknek, az Éj királynőjének, azonban mindegyik hölgy egyedül akar őrködni az ájult Tamino mellett. Ezen jóformán össze is vesznek, így aztán végül mindhárom együtt távozik.
Tamino felébred, és egy furcsa, emberforma valamit lát közeledni. Papageno az, a madarász, aki madaraiért cserébe bort és ennivalót kap a dámáktól, vígan él, és egyetlen baja az, hogy még nem talált feleséget. Szóba elegyednek; Papageno azt füllenti, hogy ő ölte meg a kígyót. A visszatérő három dáma pont meghallja ezt, és megbünteti a nagyotmondó Papagenót: madaraiért cserébe most csak vizet, követ kap, meg egy lakatot a szájára. Közlik a hölgyek: ők mentették meg Taminót, akinek az Éj királynője leánya, Pamina képét küldi. Tamino egy csapásra beleszeret a képmásba. A lány azonban egy „gonosz démon”, Sarastro fogságában van – mesélik a dámák.
Mennydörgés kíséretében most maga a királynő jelenik meg, hogy tudassa Taminóval: ha kiszabadítja Paminát, az övé lehet a lány. A királynő távozik. A hölgyek leveszik a lakatot Papageno szájáról, és átadják Taminónak az Éj királynőjének ajándékát: egy fuvolát, mely elbűvölő muzsikájával boldogságot hoz az embereknek. Papageno már épp odább állna, de a hölgyek megállítják: a Királynő parancsára Tamino mellé kell szegődnie, és elkísérni őt Sarastro birodalmába. Papageno felháborodva fogadja a hírt. A hölgyek, hogy kissé kiengeszteljék, egy harangjátékot adnak neki. Taminót és a madarászt három bölcs gyermek fogja vezetni útjuk során.
Sarastro palotája. Papageno rátalál az épp szökni próbáló Paminára. Elbeszéli neki, mint indultak az ő kiszabadítására. Tamino keresésére indulnak.
Eközben az ifjú a három gyermektől kér útmutatást, hogy rátaláljon szerelmére. „Légy állhatatos, türelmes – légy férfi.” – szól a válasz. Rácsodálkozik, hova vezették a gyermekek: rettentő vár helyett egy csodálatos templomot talál. Harciasan kér bebocsáttatást: harmadik próbálkozásra jár csak sikerrel. „Mit keresel e szent helyen?” – kérdi őt egy öreg pap. „A Szerelmet és az Erényt.” – válaszolja Tamino. A pap úgy látja, Taminót valójában az Éj királynőjének bosszúszomja vezérli. Szerinte Sarastro nem gonosz varázsló, az Éj királynője pedig nem szánni való, fájdalmas anya... „Ó, végtelen éjszaka!” – nyög fel Tamino. „Mikor tűnsz már el? Mikor látom már meg a világosságot?” A pap csak annyit árul el neki: Pamina életben van. Tamino fuvolázni kezd, hátha annak hangja előcsalja a szerelmét. Még az erdei vadállatok is előmerészkednek a csodálatos zenére, ám a lány nem kerül elő.
Pamina és Papageno szintén Taminót keresik. De Monostatos, Sarastro visszataszító szolgája, aki reménytelenül szerelmes Paminába, rajtuk üt. Papageno játszani kezd a harangjátékon, mire Monostatos és a rabszolgák megbabonázva, szelíden hallgatják a muzsikát, majd megbűvölten mennek a dolgukra. Ekkor azonban bevonul Sarastro és kísérete. Pamina megvallja Sarastrónak, hogy szökni próbált, mivel Monostatos nem hagyott neki nyugtot. Sarastro nem neheztel, viszont nem engedheti vissza a lányt anyjához - annak Pamina boldogsága lenne az ára. Sarastro úgy vallja: az Éj királynője túllépett saját hatáskörén. Monostatos vezeti be a foglyul ejtett Taminót; a két szerelmes végre először pillantja meg egymást. A szolga jutalmat vár leleményességéért - meg is kapja: huszonhét talpvesszőzést... Sarastro utasítására Taminót és Papagenót a Próbák Templomába vezetik, hogy lelkük megtisztuljon.
II. felvonás
Sarastro és papjai gyűlnek össze egy szertartáson. Tamino vállalkozott a három próbára, hogy lehulljon szeméről az éjszaka fátyla – hogy Beavatottá váljon. A papok úgy döntenek, támogatni fogják az ifjút. Az istenekhez, Íziszhez és Oziriszhez fohászkodnak: adjanak bölcsességet és türelmet a leendő párnak, s ha elbuknának a próbákon, fogadják be őket az istenek.
Két pap készíti fel az ifjakat az első próbára. Tamino eltökélt: aláveti magát bárminek, akár a halála árán is. Papageno már nem ennyire elszánt: ő csak enni, inni akar, meg esetleg egy asszonykát. De ha utóbbit csak próbák árán kaphat, akkor inkább szalma marad. Pedig van egy bizonyos szép és fiatal Papagena - mondják a papok....
Kezdetét veszi az első próba: nem szólhatnak nőhöz egyáltalán.
A két férfi teljes sötétségben marad. A három dáma lopózik be; lemondóan közlik: Taminóék sorsa megpecsételődött, el fognak veszni. „Azt beszélik, aki beáll a Rendbe, egyből a pokolba jut!” Tamino bölcsen hallgat, de Papageno annyira megijed, hogy nem tudja tartani a száját. Végül a Beavatottak hangja zendül fel mennydörgés kíséretében, mire a dámák ijedten elszelelnek. A két pap gratulál Taminónak: teljesítette az első próbát.
A békésen alvó Paminát Monostatos környékezi meg. Ő is párra vágyna, de elkerüli a szerelem, mivel mindenkit riaszt a külseje. A Holdat kéri, forduljon el, míg csókot lop – ám ekkor az Éj királynője jelenik meg. Mikor Paminától megtudja, hogy Tamino átállt Sarastro oldalára, iszonyú haragra gerjed. Tőrt ad lányának, és megfenyegeti: kitagadja, hogyha nem öli meg Sarastrót. Elviharzik.
Monostatos, aki titokban végignézte a jelenetet, alkut ajánl a lánynak: segít neki, ha az szeretni fogja őt. Pamina visszautasítja, mire Monostatos elkeseredésében le akarja őt szúrni. Sarastro avatkozik közbe: Monostatost elzavarja – a szolga az Éj királynőjéhez szalad. Pamina kérleli a főpapot, ne büntesse meg anyját. Sarastro megnyugtatja a lányt: e falak között bosszúnak nincs helye.
Taminót és Papagenót a második próbára vezeti a két pap. Továbbra is csöndben kell maradniuk. Egy csúf öregasszony jelenik meg, Papagenóval beszélget. Azt állítja, van egy szeretője, aki tíz évvel idősebb nála - és Papagenónak hívják. Mennydörgés emlékezteti a madarászt: jobb volna csöndben maradnia...
A három gyermek jelenik meg: Sarastro velük küldi vissza a fuvolát és a harangjátékot gazdáiknak, melyeket korábban elvettek tőlük. Étellel-itallal roskadozó asztal jelenik meg. Papageno boldogan nekilát enni, Tamino inkább muzsikál. A zene hangjára Pamina rájuk talál, szerelme azonban a próba intelme miatt némán elhúzódik tőle. A lány azt hiszi, Tamino nem szereti őt többé. Összetört szívvel távozik.
A papok kórusa imádkozik Taminóért.
Papageno elbukott a próbákon. Próbálja meglelni Taminót és a kiutat. A papok közlik vele: az istenek elengedik neki a büntetést, amit megérdemelne, cserébe viszont nem részesülhet a Beavatottak kiváltságában. A madarász közli velük, hogy ő csak egy kis borra vágyik, amit meg is kap. Hirtelen átjárja az érzés: párra vágyik! Betáncol a korábbi öregasszony, és tudatja Papagenóval: vagy beéri vele, vagy többet nem lát se napfényt, se finom ételt, asszonyról nem beszélve... Papageno ijedtében megfogadja, hogy hűséges lesz hozzá, mire az öregasszony a fiatal és szép Papagenává változik. A meglepett Papageno azonban nem méltó még párjára, ezért egy pap elvezeti a lányt.
A három gyermek köszönti a hamarosan felkelő Napot. Pamina közeledik, kit elemészt a bánat, amiért Tamino képes volt elhagyni őt. Előveszi a tőrt, melyet anyja adott neki, és magára emeli. A három gyermek állítja meg, mondván: Tamino csakis őt szereti. Mind elindulnak, hogy megkeressék az ifjút.
Tűz és víz földjén jár Tamino. Inkább meghalna, semmint feladja küldetését. Pamina jelenik meg: együtt, kéz a kézben folytathatják útjukat. A félelmek kapuja előtt állnak, mely mögött halál leselkedik rájuk. Pamina bölcs tanácsára a fuvolát hívják segítségül. Sikerül keresztülvágniuk a tűzön. Ízisz szentesítette kapcsolatukat – beléphetnek a templomba.
Eközben Papageno nyughatatlanul keresi Papagenáját. Mióta meglátta mátkáját, nincs maradása. Sípján próbálja hívni – mindhiába. Elkeseredésében fel akarja akasztani magát, de a három gyermek ismét közbeavatkozik, és azt tanácsolják: játsszon inkább a harangjátékán. A muzsika ereje ismét győz: előkerül Papagena, és végre boldogan állnak neki közös életük, és a sok kis Papagena és Papageno tervezésének.
Monostatos ólálkodik vissza az Éj királynőjével és a három dámával. A királynő ezúttal Monostatosnak ígérte Pamina kezét annak szolgálataiért cserébe. Merényletre készülnek a Testvériség ellen. Egyszerre azonban a földre rogynak és hatalmuk megtörik: felkel a Nap, és mindent beragyog. Bevonul Sarastro és kísérete. „A napsugarak elűzik az éjt; a bátorság győzedelmeskedik, s így Szépség és Bölcsesség elnyerik örök jutalmukat.”
Média
Kritikai visszhang
„Az Erkel Színház új A varázsfuvola-produkciójában tehát a zenei megvalósítást illetően számos értéket fedezhetünk fel.”
(Péter Zoltán, Operaportál)
Operakalauz
Bevezetés
Ahhoz képest, hogy A varázsfuvola jószerint a kezdetektől mindmáig töretlen népszerűségnek örvend és tartósan a legjátszottabb operák élmezőnyéhez sorolandó, meglepően sok a probléma vele. A mű megfejtési-értelmezési kísérleteiről fentebb már olvashattak, így itt álljon csupán az előadás- és recepciótörténet nagy hármas alapellentmondása. Vagyis az, hogy Mozart és Schikaneder közös alkotását rendszerint egyszerre szokás a librettó bárgyú csacskaságáért kárhoztatni, a sokrétű és talányos szimbolikájáért méltatni (és szanaszét elemezni), valamint a gyermeki operalátogatások kötelező első állomásának megtenni. Az a tény, hogy ez a módfelett komplex helyzet emberemlékezet óta zavartalanul fennáll, nem egyszerűen izgalmas érdekesség, hanem jószerint az operajátszás és az operakultúra sajátos működésének nagy értelmező – és megkülönböztető erejű példája. Mindez ugyanis így együtt egyetlen más művészeti területen sem lenne elképzelhető: az irodalom világában, mondjuk, talán James Joyce, egy letehetetlenül vacak ponyva és a Gőgös Gúnár Gedeon tudná közösen lefedni A varázsfuvola operabéli funkcióját. Az önfeledten érzéki belemerülés, az egyidejűleg megrovó és megengedő fejcsóválás, a szinte kényszeres rejtvényfejtés és a gyermeki rácsodálkozás örök párhuzamossága – így fogyasztjuk A varázsfuvolát, és ehhez szokunk hozzá a kezdetektől az operában. S közben korántsem teljességgel kizárt, hogy a magyarázat végeredményben mindössze annyi, amennyit a Szerelem és halál című Woody Allen-film poénja jelez, épp A varázsfuvola kapcsán és épp a mi Operaházunk forgatási közegében: „– Óh, ebben a Mozartban van valami! – Talán a zenéje bűvölhetett el ennyire.”
László Ferenc (Opera138)
Zenei kalandtúra
„Ez a kép oly bájoló szépség, / Millyent egy szem se látott még. / Érzem, tőled, mennyei kép / Szívem újult mozgásba lép” – fordítja Csokonai Vitéz Mihály Tamino varázslatos Képáriájának szövegét. Az első változat A boszorkánysíp, a másik fordítástöredék A varázssíp címet viselte. A korai recepció ellenére egyik cím sem honosodott meg, az első magyar nyelvű (kassai) előadás (1831) pedig a Tündérsíp címet kapta. A varázsfuvola két szerelmespár beavatási rítusa, szerelmi harca, akik különféle allegorikus értelmű próbákat állnak (illetve nem állnak) ki. Stefan Kunze az operát hármas ötvözetnek tartotta: a mese alapú népszínház, a felvilágosult tandráma és a szabadkőművesség (rózsakeresztesség) nehéz szimbolizmusával megterhelt beavatási rituálé ügyes kombinációjának. Volt, aki mindezt politikai allegóriává fejlesztette: e szerint az Éj Királynője mögött Mária Teréziát kellene látni, Monostratos az egyházat személyesíti meg, Sarastro maga Ignaz von Born, a korban közismert szabadkőműves tudós, a hierarchikus rétegek pedig különféle életdimenziókat testesítenek meg a testiségtől a szellemi magaslatokig.
Jan Assmann külön könyvet írt az opera misztériumjátékként való értelmezéséről: a művet a „spirituális alkímia” olyan mítopoétikus megnyilvánulásának tartja, amely Ízisz misztériumának modern allegorizmusát teszi tárgyává, s a mű története maga a szertartásstruktúra bemutatása. A különféle leleményes töltetelemzéseknél sokkal fontosabb a zene elképesztő kalandtúrája, ahogy képes egyszerre meghódítani mélységet és magasságot, ahogy képes megszólaltatni az animálisan, ösztönlényszerűen emberit és a szinte megközelíthetetlen, bár nagyon is megsejthető transzcendens igazságot. Spike Hughes hívta fel a figyelmet arra is, hogy ez a Mozart-mű nem szükségszerűen következik a korábbiakból, eklektikus látásmódja, zenei tudattérképészete először zavart okozhat vagy akár még csalódást is kiválthat a Mozart-hívőkből. Persze, ez a csalódás hamar feloldódik abban az ontológiai derűben, mely ezt a világértelmezést, sőt világkonstruálást velejéig áthatja. Nézheti, hallgathatja gyermek, felnőtt és aggastyán: minden korosztályhoz képes érdemben szólni. Rétegzettsége a mindig máshogy szólás varázslatos képességét is garantálja: a mű ebben az értelemben is boszorkányos varázssíp. Az önismeret örök labirintuskaland, önmagunk előállítása is többé-kevésbé sikeres „aranycsinálás”, és akkor még a szerelemről mint a megismerés vezérfonaláról még szó sem esett.
Csehy Zoltán (Opera138)
Ellentétek és egyensúly
A darabot úgy a szöveg, mint a zene szintjén átszövi többek közt a szabadkőműves rítus és jelképek szimbólumrendszere, pl. a bűvös hármas szám, a fordított háromszög/piramisok megjelenése, a kimondottan a bécsi páholy rituáléját idéző három kopogásra emlékeztető motívum stb. Ennek kapcsán van egy olyan vélemény, mely szerint az Éj királynőjének alakja valójában Mária Terézia Habsburg uralkodó finom paródiája, aki mély ellenszenvvel viseltetett a szabadkőműves testvériséggel szemben. Ennek fényében más értelmezést nyerhetnek olyan sorok is, mint pl. „Ember és Feleség, Feleség és Ember felkapaszkodik és istenséggé válik.” Különösen pikáns ez a részlet, ha belegondolunk, hogy egy olyan duettben hangzik el, melyet egy hercegnő (Pamina) és egy „akárki” (Papageno) ad elő ugyanolyan érzelmekről énekelve és ezzel áthágva minden társadalmi hierarchiát. Ez csak egy példa arra, hogy az opera cselekménye milyen végtelenül gazdag és szimbolizmusa mennyire univerzális. „Isteni színjátékot” látunk, misztikus, természetfeletti dimenziókkal, melyben a főszereplők a katasztrófától a harmóniáig érkeznek el.
Az opera központjában a felnőtté válás áll: Pamina és Tamino jellemfejlődését kísérjük figyelemmel. A darab legelején Tamino egy mafla kamasz: megfelelő fegyver és lélekjelenlét hiányában elájul, és végül három nő menti meg... Később életében először véli szerelmesnek érezni magát – egy képmásba. Majd megjelenik előtte egy anyafigura, az Éj királynője, akinek a hatása alá kerül, így vakon engedelmeskedik neki. Ugyanez érvényes Paminára. Kezdetben ő sem képes szembenézni félelmeivel: tehetetlenül elájul, mikor Monostatos inzultálja. Ő is anyai függésben él; Sarastro éppen ezért tartja őt fogva: ha visszamenne anyjához, örökre gyermek maradna, sosem tanulna meg megküzdeni a démonaival.
Az Éj királynője képviseli az Anya sötét oldalát. Bűvkörében tart, akit csak lehet. Férfias világot épített ki magának, benne férfiasan viselkedő udvarhölgyekkel. Képtelen elfogadni egy fölöttes világrendet. Saját lányáról is könnyedén lemond a cél érdekében: egyrészt azonnal felajánlja őt az első (majd a második) jött-mentnek, másrészt mikor Paminát akarja eszközként használni, megfenyegeti őt, hogy kitagadja, ha nem teljesíti a kérését. Elvakultan, irracionálisan gondolkodik és kapkod. Ennek tökéletes ellentéte Sarastro, az apafigura megtestesítője. E szellemiség a zenében is tökéletesen megnyilvánul. Hasonlítsuk csak össze az Éj királynőjének egzaltált, bosszúszomjas, mind nagyobb magasságokba törő áriáit Sarastro kiegyensúlyozott megszólalásaival. A főpap mind Taminót, mind Paminát arra tanítja: férfi módra viselkedjenek.
A darab ezen pontján szoktak a feministák felsikoltani. Holott Mozarték csak azt a mára nyilvánvaló pszichológiai tényt szőtték bele a műbe, miszerint mind a férfi, mind a női természet ún. „férfias” és „nőies” tulajdonságok elegyéből épül fel. Egyik sincs meg a másik nélkül. Taminónak egy nőies tulajdonságokkal bíró gyermekből kell megfontolt, elszánt férfivá érnie, Paminának pedig szintén férfias tulajdonságokkal kell felvérteznie magát, hogy aztán nőiségében kiteljesedhessen, és méltó partnerévé váljon Taminónak. (Sikerül is felnőnie a feladathoz: ő az, aki Taminót átsegíti tűzön-vízen keresztül az utolsó próbán.) Mások valódi szándékát, valamint önnön céljaikat és érzéseiket kell megismerjék és megértsék, hogy aztán eligazodjanak a világ dolgaiban. Csak az „isteni törvény” vezet igaz útra: tiszta szív, nemes cél, higgadt, józan gondolkodás, önzetlenség, kitartás és türelem. Tamino és Pamina a szerelembe szeret bele. Csak a megpróbáltatások után, mikor már mindketten tisztába jöttek saját magukkal és a szívükkel, csak ekkor érnek el a közös út kezdetéhez, amin végre együtt, kéz a kézben indulhatnak el.
Papageno ennek az isteni titoknak csak a közelébe kerül. Kedves, esendő figura, akinek csak az kell a boldogsághoz, hogy tele legyen a hasa és békén hagyják. Ő is eljut azonban egy drámai pontra: Papagenáját meglelve és gyorsan elveszítve odalesz régi jó kedélye, és nem látja többé értelmét az életnek. Ő is fejlődik tehát a darab folyamán: meglel valamit, ami nélkül nem látja többé értelmét az életnek. A darab végére egyensúlyba kerül a „női” és a „férfi”, Pamina és Tamino harmóniában énekel, és Sarastro „férfikarába” női hangok is vegyülnek. A sötét éjszaka helyét átveszi a Nap, a felvilágosodás.
Kenesey Judit