Lohengrin
Részletek
Ajánló
Ha Richard Wagner a 20. században élt volna, a legzseniálisabb filmkészítők egyike lett volna – gondolhatnánk akár a Lohengrinje alapján: Lohengrin, a titokzatos lovag, a Szent Grál őrzője, álruhában, egy hattyú húzta csónakban érkezik Antwerpenbe, hogy megmentse a gyilkossággal vádolt, gyönyörű Elsát. Azzal a feltétellel, hogy a nő nem firtatja a férfi valós kilétét, Lohengrin feleségül veszi őt. A házasságkötés után azonban a vesztes Ortrud manipulációi által felülkerekedik Elsa férje igazi kiléte iránti kíváncsisága – amire így fény is derül. Lohengrin visszatér Szent Grál templomába…
Nem is áll távol Wagner filmes világa az OPERA újonnan készülő Lohengrin előadásától. Almási-Tóth András rendezésében a 19. század romantikájából kiinduló és egy futurisztikus, steampunk filmeket is idéző környezet jeleníti meg jó és rossz, álom és valóság, Lohengrin és a társadalom tökéletesen szembenálló világképének összeegyeztethetetlen ellentéteit, ahonnan gyakorlatilag lehetetlen győztesen – vagy éppen boldogan kikerülni.
Korhatár
Előadások
Cselekmény
I. felvonás
A német király, Heinrich der Vogler Brabantba érkezik, hogy fegyverbe szólítsa a brabantiakat a magyarok ellen. Ám a hercegséget más gond is sújtja. Az idős uralkodó halálos ágyán Telramundra bízta két gyermekét, Elsát és Gottfriedet, egyúttal neki ígérve Elsa kezét. A lány azonban visszautasította, a gróf pedig Ortrudot, a fríz vezér lányát vette feleségül. Telramund azzal vádolja Elsát, hogy hatalomvágyból, titkos szeretőjével meggyilkolta testvéröccsét. A király maga elé szólítja a lányt, ám Elsa ahelyett, hogy védekezne, elmeséli álmát egy ezüstpáncélos lovagról, aki messze földről érkezik majd, hogy megvívjon az ártatlanságáért. Neki nyújtja majd a kezét és ő lesz Brabant új uralkodója.
A király az istenítélet mellett dönt: a peres felek párviadallal döntik el az igazságot, aki alulmarad, az nyilvánul bűnösnek. A felhívásra azonban senki sem jelentkezik Elsa oldalán. A lány segítségül hívja a lovagot, aki végül pont úgy, ahogy megálmodta: ezüst páncélban, egy hattyú kíséretében megérkezik. Hűséget fogad Elsának, azzal a feltétellel, hogy a lány soha nem kérdezi meg nevét és származását. A titokzatos lovag legyőzi Telramundot, de megkíméli az életét.
II. felvonás
Miközben a brabantiak éjszakába nyúlóan ünneplik a győzelmet, Telramund Ortrudot okolja férfibecsülete elvesztéséért: hiszen ő vette rá, hogy vádolja be Elsát a királynál. Ortrud azonban meggyőzi férjét, hogy a titokzatos lovag varázserővel bír, amely szertefoszlik, ha Telramund megsebesíti, vagy ha rábírják Elsát, hogy kérdezze meg nevét és származását. Bosszút esküsznek.
Ortrud a lefekvéshez készülődő Elsa közelébe férkőzik, megalázkodást színlelve; elülteti benne a kétséget az ismeretlen vőlegényével szemben: egy nap majd el fogja őt hagyni – hiszen mi oka lenne bízni benne, ha még a kilétét sem ismeri?
Új napra virrad. Kihirdetik Telramund száműzetését, valamint Elsa és az ismeretlen lovag azonnali esküvőjét. A tervek szerint másnap a lovag a brabanti sereg élén indul csatába.
A nászmenet elindul, Ortrud, majd később Telramund is, megpróbálják megakadályozni az esküvőt. Ortrud, meglepve Elsát, nyilvánosan kérdőre vonja: meg tudja-e mondani, ki lesz a férje, Brabant új uralkodója? Telramund pedig csalással és boszorkánysággal vádolja legyőzőjét. A lovag visszautasítja a vádakat és kijelenti, hogy egyedül Elsának tartozik felelettel. Elsában felmerülnek kétségek, de egyelőre legyőzi kíváncsiságát. A király oltár elé vezeti az ifjú párt.
III. felvonás
Elsa és Lohengrin végre kettesben maradnak a nászéjszakán. Elsa egyre nehezebben tudja türtőztetni magát, végül felteszi a tiltott kérdést.
Ebben a pillanatban Telramund ront be a szobába, hogy megsebesítse a lovagot, és így megtörje varázserejét. A lovag azonban egyetlen kardcsapással megöli a grófot, majd szomorúan közli az összetört Elsával, hogy másnap a király és az egész világ színe előtt fog választ adni a kérdésére.
Hajnalban gyülekeznek a hadba induló férfiak. A királynak jelentik Telramund halálát. Megjelenik a lovag, beszámol az éjszakai merényletről, és arról, hogy Elsa megszegte a fogadalmát, így most fel kell fednie kilétét, és ő nem indulhat velük, távoznia kell: Ő a Szent Grál lovagja, Parsifal király fia, a neve – Lohengrin.
Megjelenik a hattyú. Lohengrin szomorúan fogadja: idő előtt kellett visszatérnie. Ekkor Elsához fordul: bárcsak egy évig állhatatos lett volna, akkor az öccse a Gráltól megtisztulva térhetett volna haza. Lohengrin Gottfriedre hagyja kardját, kürtjét és gyűrűjét, majd elindul.
Ortrud diadalittasan kiáltja, hogy a hattyú valójában Elsa öccse, akit ő varázsolt el. Ekkor megjelenik az emberi alakját visszanyert Gottfried. Megöleli testvérét, majd átveszi a hatalmat…
Operakalauz
Bevezetés
„Lohengrin – Mr. R. Wagner zenés darabot csinált belőle. Fiatal házaspár nászéjszakáján hajbakap, mert az újdonsült menyecske minden áron tudni akarja, hogy a férje megbízható keresztény családból származik-e. Ezen megsértődve, férj még a vonatot sem várja be, elcsolnakázik a legközelebbi hattyúval.” Karinthy Frigyes sommázta ekképpen az Így írtok ti göngyölített amerikai szinopszisparódiájában Wagner romantikus operájának cselekményét, okvetlenül bocsánatos blaszfémiával és egyszersmind felszabadító humorral közelítve az alkotáshoz, amelynek középponti mozzanatát, a név megkérdezésének tilalmát maga a szerző 1851-ben így értelmezte: „Lohengrin azt a nőt kereste, aki hisz benne: aki nem kérdi, ki ő és hol van hazája, hanem olyannak szereti, amilyen; és mert olyan, amilyennek ő látja. Azt a nőt kereste, aki előtt nincs szüksége magyarázatra, igazolásra, hanem aki föltétlenül szereti őt. Azért kellett elrejtenie természetének felsőbbrendűségét, mert épp csak eme magasabb – helyesebben: felfokozott – lényének le-nem-leplezése, ki-nem-nyilvánítása biztosíthatta, hogy nem csupán a magasabbrendűségének szól az elnyert csodálat és bámulat...”
Mindenesetre a komoly és hősi nemben ez az utolsó olyan Wagner-darab, amelyet félhomályban és némi hunyorgással szemlélve olyannak vélhetünk – mint a többi más operát. Igaz, a Lohengrin időkezelése okvetlenül nagyvonalúbb a megszokottnál, de hát Meyerbeer se spórolta éppenséggel a perceket. (Wagner bizonyosan örülne itt e név említésének...) De máskülönben az intrika és az intrikus pár, a középkori uralkodó és a csodás/mesés elem más német romantikus operát is eszünkbe juttathatna. Mondjuk, kiválólag Weber Euryanthéját, amint azt már a rosszmájú Eduard Hanslick is felemlegette a Lohengrint gyalulván: „A Lohengrin és az Euryanthe közti rokonság sok hallgatónak azonnal feltűnik, már csak Ortrudnak és Telramundnak Eglantinenal és Lysiarttal való meglepő hasonlósága miatt is. Ezt a wagneri intrikus- párt a weberi pár közvetlen utánzatának nevezhetjük; karikírozott utánzatának, ha az összes kifejező-eszköz eltúlzását, gyengécske utánzatának, ha a tényleges zenei tartalmat tekintjük. Maga a Lohengrin német uralkodója is feltűnően hasonlít francia királyi testvérére. [...] Még mélyebb és meghatározóbb Wagner operastílusának az Euryanthéval való rokonsága – úgy is mondhatjuk, az Euryanthéból való származása.”
Csakhogy az Euryanthe, minden jószándékú kísérlet ellenére: operatörténeti érdekesség; míg a Lohengrin: megkerülhetetlen alapmű és életpéldázat. Valamint a rendezői operaszínház egyik kitüntetett gyakorlóterepe, amint azt az Erkel Színház premierközönsége zúgolódva tapasztalta meg 2004-ben, amikor Katharina Wagner a művet pártkongreszszusos-rendszerváltós politikai drámává rendezte át – korántsem minden ötletesség és ítélőerő híján.
László Ferenc (Opera138)
A rendező gondolatai
Nem számított rá, hogy valaha színre állítja a hattyúlovag történetét, vallja meg a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója, hiszen ahogy látja, a darabban csupa problematikus részletre bukkanhatunk: „Egy mindenki fölött álló, Übermensch-szerű figura jelenik meg a földi létben, akit ugyanakkor profanizál az emberek világa, így végül tovább kell indulnia” – magyarázza Almási-Tóth András. „Mindezt könnyen értelmezhetjük a germán felsőbbrendűség-érzés megnyilvánulásaként. Ráadásul egy erős férfitársadalom jelenik meg az operában, ahol a nő csak nagyon alárendelt viszonyban létezhet, még azt sem kérdezheti meg, ki is valójában a férje. Ezek a vonások nem teszik túl szimpatikussá a karaktereket” – teszi hozzá. A nemzetközi operaéletben az utóbbi években mindig a történetnek valamiféle átalakításával, gyakran kifordításával próbáltak úrrá lenni a nehézségeken, de ő úgy gondolja, az volna a cél, hogy miközben a mű cselekménye kerül színpadra, mégis képes legyen eredeti erejével hatni, tehát a zene által sugallt érzelmi világot képezze le.
Koncepciója középpontjában a fény és a sötét örök harca áll, a mű tétje valójában az, hogy melyik oldalon köteleződik el Brabant új uralkodója, a gyermek Gottfried – a Lohengrin által képviselt világosság, vagy az Ortrud által vezetett démoni erők mellett. „Ez egy metafizikai probléma, valójában a világ sorsáról van szó. A Grál-elbeszélés után nem sokkal a lovag el is mondja: Gottfried lelke megtisztulhatott volna Ortrud hatása alól, ha Elsa egy évig Lohengrinnel marad, így viszont az emberek változatlanul kapják vissza a leendő uralkodójukat. Ez pedig nem sok jót ígér.” A rendező arra is kitér, hogy Elsa igazából csak eszköz az egész történetben. Épp az okozza tragikus vesztét, amikor erre rájön, hiszen mindaddig teljesen átadta magát a férfinak. „Megálmodott magának egy hőst, és egyszer csak eljött valaki, aki ezt az ideált beteljesíti. Csakhogy ettől kezdve általában semmi mást nem látunk, mint amire vágyunk. Elsa is elveszíti a kapcsolatát a valósággal, és amikor mégis szembesül vele, abba belehal.”
A rendező Elsa alakját a görög mitológiai hősnőhöz, Szemeléhez hasonlítja, aki szintén nem bírta elviselni, amikor kedvese, Zeusz teljes isteni valójában jelent meg előtte. „De nem arról van szó, hogy a nő elrontja a helyzetet azáltal, hogy felteszi a tiltott kérdést. Ortrud egyfajta emancipált figuraként jelenik meg, aki ráébreszti: így nem lehet élni. És akkor Elsa azt kérdezi magától: ki is vagyok én ebben a történetben? Ahhoz, hogy rájöjjek, tisztában kell lennem azzal, te ki vagy. Részéről ez egy lépés az önmegismerés és afelé, hogy a saját viszonyait reálisan szemlélje.”
Lohengrin és Ortrud ellentétét ugyanakkor a rendező mégsem látja pusztán jó és rossz szembenállásának, hiszen ennél mindkét figura összetettebb szerepkört tölt be a darabban. „Ortrudot sokkal őszintébbnek érzem, mint Lohengrint, akinek hazudnia és titkolóznia kell, hogy maradhasson. A nő zsigeri lény, és még ha a démoni erőket is képviseli, a két oldal csak együtt tud létezni. Wagnernél központi kérdés, hogyan lehet az érzékiséget integrálni az intellektusba, jó példa rá Kundry alakja a Parsifalban, amit szintén megrendeztem, de már a Tannhäuser Vénuszánál is ezzel a kérdéssel találkozhatunk. Ez a kettősség a díszletben is megjelenik: két szobát látunk majd egymás mellett, Lohengrinéké arany, míg Ortrudé fekete színű, és párhuzamosan zajlanak az események. Két hattyú is feltűnik a színen, szintén egy fekete és egy arany, amelyek között állandó feszültség lesz tapasztalható.”
Kondor Kata (Opera Magazin 58.)